Bevezetés

Én és a W.A.S.P. Kis túlzással azt is lehetne mondani hogy ez egy amolyan klasszikus „meglátni és megszeretni” történet, csak éppen ebben az esetben az első meglátás és a tényleges megszeretés között évek teltek el. Erről persze senki más nem tehet csak én, és az egészben az a legszomorúbb hogy ennek különösebb oka sem volt. Plusz, ha nem vagyok ennyire hülye akkor ez most életem második W.A.S.P. koncertje lett volna, nem az első. De hát úgy néz ki ennyire hülye vagyok, úgyhogy ezen lépjünk is túl. Itt jegyezném meg: az együttes hivatalos elnevezése tényleg W.A.S.P., ezért én nem vagyok hajlandó nem így írni, még akkor sem ha a WASP, vagy méginkább a Wasp nyilván kényelmesebb és egyszerűbb lenne. Nem és nem. Deal with it. Szóval hogy is van ez a történet? Oly sok más bandához hasonlóan ez is a Sírontúli melódiák című könyvvel kezdődött. Abban láttam egy képet Blackie-ről ami nekem nagyon tetszett (pedig akkor még távolról sem érdekelt ennyire a glam stílus, ráadásul az nem is egész alakos kép volt, csak Blackie arca meg egy láncfűrész), na meg az egész PMRC-s dolog felkeltette az érdeklődésemet. Ez nagyjából be is mutatja hogy miért nem volt értelme a PMRC-nek: elvben nekik elrettenteniük kellett volna az ilyen bandáktól, de hát… :D Szóval akkor a W.A.S.P. szépen felkerült a képzeletbeli „ezt majd meghallgatom” listámra. És ott is maradt jó sokáig. Aztán kiderült hogy lesz 2009-ben koncert. Akkor valahogy úgy voltam vele: igen, érdekel, de mi van ha mégsem jó? Most csak ezért nem fogok elmenni, és már nincs annyi időm hogy részletesebben utánuk nézzek. Képzeljük csak el mi lett volna ha a KISS-hez is így állok hozzá. Jézusom, jobb bele sem gondolni. Szóval akkor az a koncert úgy elment mellettem. Aztán jött 2010, jött a KISS, jött a Nagy Glam Forradalom… és jött a hír az újabb W.A.S.P. koncertről. Akkor pedig már azt mondtam magamnak: Ember, ne legyél hülye, elmész és kész. És lőn. Sebtiben meghallgattam az Animalt, a Wild Child-ot meg az I Wanna Be Somebody-t (az utolsó kettő sorrendjében nem vagyok teljesen biztos de ez amúgyis lényegtelen), és rájöttem hogy jéé, hát ez tényleg jó. Aztán ebben is maradtunk egy újabb hosszabb ideig, ennek a három dalnak az ismeretében vettem meg a jegyet, és durván három héttel a koncert előtt határoztam úgy hogy na akkor ideje lenne TÉNYLEG megismerni néhány számot tőlük. Persze az egész diszkográfiára nem lett volna időm úgyhogy megnéztem a jelenlegi meg az előző turnék setlistjét, letöltöttem azokat a számokat… és nagyjából három nap alatt elértem arra a szintre hogy jobban vártam a W.A.S.P.-ot mint a StratoWeent. A három hét végére pedig totál perfektül tudtam az összes szám szövegét, ez valami olyasmi ami pl. a Stratoval sosem sikerült. Nekik tulajdonképpen még egy teljes albumukat sem tudtam egyhuzamban végighallgatni, ahhoz túl tömények. A W.A.S.P. azonban többnyire színtiszta perverz bulimetal, és mint ilyen, megunhatatlan. Aztán túlestem a StratoWeen-en, immár nem titok hogy nem voltam vele maradéktalanul elégedett, és ez csak még egy alapos indokot szolgáltatott ahhoz hogy eszeveszettül várjam december 3-át. Ami tegnap el is érkezett.

Előkészületek

December 3-án amikor reggel egyetemre indulván kiléptem a házból, egy kissé félve vettem tudomásul hogy kurva hideg van. Természetesen már akkor csak az este járt a fejemben, és ugyan tudtam hogy most itt szó sem lesz bandára várakozásról, a hideg azért mégsem túl jó ha hajnalban kell hazabuszozgatni. Lásd StratoWeen. Egyébként amit az előbb mondtam, hogy nem is terveztem megvárni az együttest, ennek két oka volt. Egyrészt mert tudtam hogy Blackie nem az a barátkozós fajta és még színpadon se nagyon szereti ha fotózzák, másrészt meg nem akartam hogy apának totál elege legyen a koncertjeimből… múlt vasárnap ugyanis nagyon kiakadt hogy mi az hogy én meg a bátyám nem együtt jövünk haza. Ja, hogy már elmúltam 18? Ugggyanmár. Nórika még kis butácska, nem tud vigyázni magára. Szóval latba vetettem minden matematikai tudásomat és úgy véltem, ha 11 körül vége a koncertnek, éjfél előtt már otthon is leszek. Ez elégnek bizonyult apa megnyugtatására, úgyhogy nem láttam értelmét kiskapukat keresgélni. A pénteki napom egyébiránt meglehetősen unalmasan telt. 10-től negyed 1-ig svéd, de tényleg a legalvósabb fajtából, aztán meg elvileg íráskészségem lett volna de előző este még okosan felmentem a csoport közös oldalára és megtudtam hogy elmarad. A tanár Angliában rekedt, nem tud hazarepülni a hó miatt. Ugyan imádom azt az órát de most ezt kitörő örömmel fogadtam. Akkor még azon gondolkodtam hogy esetleg kimennék a Ferencesbe Mikulás Ki Mit Tud?-ra, de az időjárás meggyőzött arról hogy inkább hagyjuk. Úgyhogy miután átaludtam a svédórát, cselesen nagyon sokáig szarakodtam a táskámmal hogy a srác akivel beszélni akartam szintén pont kész legyen, és végül tényleg együtt indultunk el (igaz hogy ott volt még egy lány is de az most nem számít), hazajöttem. És már nem is volt más hátra csak a várakozás. Ezt jobbára olvasással és netezéssel töltöttem, meg azzal hogy megpróbáltam kitalálni, hogyan közöljem apával hogy hova megyek. Ugyanis éppen a szokásos kellemes hangulatában volt amikor hozzá sem lehet szólni anélkül hogy kiabálni kezdene, és ugyan tényleg nem terveztem hogy sokáig maradok, gyanítottam hogy a történetnek ezt a részét már meg sem hallgatná. Ezt a remek helyzetet egyébként az váltotta ki hogy amikor hazaért, a bátyám meg a tanítványa épp a konyhában tanultak, és ő ezt nem bírja mert olyankor utál kijárkálni, és mindig bezárkózik a nappaliba. Plusz itt volt a bátyám barátnője is úgyhogy tényleg nagyon hurrá. Aztán amikor már nem halogathattam tovább a dolgot bementem hozzá a nappaliba és kiderült hogy anya már elmondta neki. Ennyit a parázásról. 5:50-kor indultam el miután ismét nagyon pontosan kiszámoltam hogy melyik hév és melyik villamos kell nekem, és durván 6:40-re, de inkább előbb, már ott is voltam a Dieselnél. Útközben persze csorgattam a nyálam az Aréna irányába ahogy azt mindig szoktam ha arra járok, ezt csak a történelmi hűség kedvéért jegyeztem meg. Eléggé meglepődtem azon hogy még nincsenek nyitva az ajtók és kint ácsorog mindenki. Én tökre úgy tudtam hogy az előzenekar már hétkor kezd, és különben sem rémlett hogy a Dieselben létezne a „kapunyitás” mint olyan, úgy gondoltam hogy ide mindenki csak besétál, piálgat, satöbbi, aztán majd ha indul a koncert, beáll a tömegbe. Aztán szépen lassan leesett hogy amikor én utoljára (és először) jártam itt akkor volt vagy négy előbanda és mi abból is csak az utolsó legvégére értünk oda, amikor már nyilván nyitva volt minden. Szóval elszámoltam magam de ez nem érdekelt különösebben, szimpatikus kis tömeg volt, nem volt semmi probléma. Volt ott mondjuk egy nagyon-nagyon részeg srác akit idővel mindenki igyekezett sok méteres körben elkerülni, és én is miatta döntöttem úgy hogy inkább nem lent a téren várakozom hanem csatlakozom a lépcső tetején ácsorgókhoz. Nem nagyon akartam elhinni hogy Marcit nem találom köztük, pedig így volt mert a hangját sem hallottam, úgyhogy csak arra tudtam gondolni: ő már biztos bent van jóval korábbról mert beengedték a sajtósbelépőjével. Annál nagyobb volt a meglepetésem amikor úgy 7 körül felbukkant mellettem. Kiderült hogy még el kellett intéznie egy két dolgot az utazásával kapcsolatban (úgy volr hogy másnap megy Németországba Avantasiára de ez aztán mégsem jött össze), ezért késett. Örültem neki hogy ott van, végre nem voltam egyedül, aztán nem is csodálkoztam azon hogy kb. két másodpercébe tellett ismerősöket találni. Heh. Egyébként amíg még egyedül várakoztam, a mellettem álló négy idősebb ember beszélgetését hallgattam akik mindenféle régi koncertekről meg élményekről társalogtak, és arra gondoltam milyen jó lenne ha 40-50 éves koromban nekem is lenne majd egy ilyen kis baráti társaságom… ha úgy vesszük ez már alakulóban is van. Nem néztem az órám de valamikor 7 után végre mozgolódás támadt és megindult a beengedés. Szerencsére elfogadták a jegyemet amin a letépendő részt egy két milliméteres papírdarab tartotta már csak a helyén és ami miatt paráztam hogy majd érvénytelennek nyilvánítják… még aznap sikerült szerencsésen eltépnem amikor megvettem, azóta egy borítékban őrizgettem gondosan eldugva és még csak hozzáérni sem mertem, nehogy elszakadjon. Aztán mivel az elsők között jutottam be a ruhatárban sem kellett sorban állni, és még pont odaértem Marci és egy ismerőse közé az első sorba. Ja igen, erről elfelejtettem írni fentebb… mivel 100%-ig biztos voltam benne hogy Marcival ott lesz Klári, az a glamcsaj akire annyira féltékeny vagyok, úgy terveztem hogy nagyon nem is keresem őket, én majd csak odamegyek, nem ragaszkodom az első sorhoz csak beállok valahol a tömegbe, végignézem a koncertet aztán gyorsan hazajövök. Plusz amit már fentebb is írtam, teljesen arra számítottam hogy mire én odaérek már lesz jó néhány tömött sor a színpad előtt. Úgyhogy kellemes meglepetés volt ismét az első sorban találni magam, ezt a pozíciót úgy durván az előzenekar harmadik számáig élvezhettem, de erről majd később. Nem rémlett Deathstarsról hogy lett volna kordon a színpad előtt, és a srácok el is magyarázták hogy sosem szokott lenni, most is csak Blackie miatt van. A várakozás ideje egyébiránt meglehetősen eseménytelenül telt, mivel a hangszerelés és beállás már megtörtént akkor amikor mi még kint ácsorogtunk a kapu előtt ezért nem volt a színpadon semmi mozgolódás, én meg leginkább Marci barátjával beszélgettem. Meg néha Marcival is amikor éppen nem szólította le semmi ismerős, így sikerült azt is megtudnom hogy Klári azért nincs itt mert csak később jön valami sráccal.

Shadowside

Eredetileg úgy volt hogy a Shadowside fél 8-kor kezd, aztán mögöttem egy lány mondta hogy ő úgy hallotta csak 8-kor, és ebből végül negyed 9 lett. Furamód nem volt semmilyen koncert-feelingem, nem volt az mint ami a PeCsában szokott lenni, hogy kialszanak a fények, felordít a tömeg, esetleg valami kis intro… igen, az előbandák alatt is. Intro az most is volt de azt leszámítva annyi volt az egész kezdés hogy felsétált a zenekar a színpadra, belekezdtek az első számba, a közönség meg ezt csak úgy tudomásul vette. Ebbe lehet az is belejátszott hogy amikor elkezdték még csak kb. három sornyi ember állt a színpad előtt, aztán persze az énekescsaj idővel odavonzott többet is. Róluk egyébként nem sok mindent tudott senki azt leszámítva hogy brazilok. Néhányan azt mondták power metalt játszanak, néhányan azt hogy heavy metalt… végül a kettőnek egy egészséges keverékéből állt a dolog, és maga a zene tetszett is. A csaj hangja viszont nem győzött meg. Az tetszett hogy ő nem áriázik de nem is hörög, teljesen normálisan és metalosan énekelt, de magát a hangját gyengének éreztem. Mondjuk én csak ne beszéljek. Egyébként egy aranyos kis csapat ez, rengetegszer mondta a lány hogy eddig mi vagyunk a legjobb közönség, és a vége felé tényleg egészen bele is lendült a társaság. Meg megkérdezte hogy hogy van magyarul a „thank you”, és utána mondta is párszor hogy „Köszönöm!”. Magáról a zenekarról tehát tényleg csak jót tudok mondani, fiatalok voltak, lelkesek, energikusak (mondjuk akkor kicsit kínosnak éreztem a dolgot amikor a csajszi bemutatta a többieket és aztán megkérdezte hogy „Do you know my name?”, és senki nem tudta… de aztán szerencsére poénra vette a dolgot azzal hogy „Do you wanna know my name?”), valószínűleg leszedem majd egy-két albumukat… de úgy durván a harmadik számuk környékén történt az amire már fentebb utaltam. Egyszercsak nekem nehezedett hátulról egy pasas, eleinte nem érdekelt mert gondoltam csak nyomják hátulról és ez majd alábbhagy. De egy idő után komolyan megijedtem akkora erővel dőlt nekem, plusz lengette a karjait is, és rájöttem hogy tulajdonképpen mit csinál: szépen lassan kiszorít engem az első sorból. Ez nyilván célzatos volt, gondolom előre felmérte hogy én vagyok ott az egyetlen aki potenciálisan tényleg arrébb megy. Ez meg is történt, úgyhogy egy egészen kis idő leforgása alatt Marci mögött találtam magam. Mondanom sem kell kurva ideges voltam, de nem csak én. A pasas ugyanis itt még nem állt le. Elkezdte lengetni a feje fölött a pulóverét, és nagyjából mindenkinek a környezetében le kellett rántania a fejét ha azt akartuk hogy a szemünk a helyén maradjon. Magamban rimánkodtam hogy valamelyik secus vegye észre és vezesse ki, de mivel ez nem történt meg, az egyik mögöttem álló közönségtagnak kellett szólnia neki hogy legyen szíves abbahagyni az ámokfutást. Ez nagyon bátor lépésnek bizonyult, majdnem tömegverekedés lett belőle, aztán végre-valahára felbukkant egy biztonsági és kedvesen lecsillapította. Ezt nem ironikusan értem, tényleg így volt. Elcsevegtek mint két barát, és azt végül sikerült is elérnie hogy legalább a pulóverlengetést hanyagolja. Ettől én mondjuk nem lettem kevésbé ideges… akkor az teljesen etikus hogy én ott várok már több mint egy órája és mégis ő nyugodt szívvel maradhat az ÉN helyemen? De persze ha emiatt ott elkezdek sírni valakinek akkor körberöhögnek. Kislány, metalkoncerten vagy, mit vártál. Nem is tudom, mondjuk emberi viselkedést??? Na mindegy. Mondanom sem kell hogy innentől kezdve nem nagyon tudtam odafigyelni a Shadowside produkciójára, és egy idő után már nem is a helyemet bántam. Egyrészt kiakadtam hogy az idióta haverja rendületlenül hordta neki az újabb és újabb söröket, és hogy kb. öt másodpercenként fordult hátra mondani valamit ugyanannak az idióta haverjának, amit mondanom sem kell nyilván nem tudott volna az eredeti helyén megtenni (na EZ irónia volt)… másrészt meg felfordult a gyomrom attól amit az énekeslány előtt művelt, meg amiket mondott róla. Szerintem nem kell részleteznem, de komolyan undorító volt ahogy néha hátrafordult a haverjához és sokatmondóan nyalogatta a száját meg… brrr, visszagondolva is gusztustalan. Azt hiszem valahol minden énekesnőnek ez a sorsa: sokaknak nem számít hogy hogy énekelsz, mert mindig lesz egy rakás ember a koncertjeiden aki nem tud túljutni azon hogy „megdönteném”. Plusz ez meg még emellett akkora barom is volt hogy ott kérdezgette a haverját: „Te, hogy hívják a brazil elnököt?”, meg röhögve kiabálta be hogy „Hogy van Ronaldinho?”, amin szerintem más körülmények között sem nevettem volna. És akkor azokról nem is beszéltem még akik egyfolytában azt üvöltözték hogy „Sepultura!!!”, mert az az egyetlen brazil banda amit ismernek. Gondolom ez nem esett túl jól a zenekarnak. Az sem segített hogy engem meg ugyanaz a két gyökér jól láthatóan többször is kinevetett, úgyhogy ahogy végzett a Shadowside mondtam Marcinak hogy akkor én most elorientálódom valahova másfele mert ezt nem vagyok hajlandó tovább figyelni. Ő meg teljesen megértette hogy miről beszélek, mondta hogy sajnálja az első soros dolgot… én is, de addigra ezen már túltettem magam. És ígéretemhez híven átoldalaztam a másik oldalra, ahol egy kicsit közelebb lehettem a színpadhoz, és ahol azt hittem hogy majd minden tök jó lesz. Hát, nem így lett. Először is, ott volt a gyökerek baráti társaságának a maradéka, akik talán egy fokkal jobbak voltak de ez sem jelent túl sokat. Ez egy idősebb párból állt, a nő - nyilván önkényesen - kurvának sminkelte magát, és ott ették egymást a pasassal. Plusz a mellettük álló külföldieknek a nő legalább háromszor elmesélte hogy voltak külföldön valami koncerten és összebarátkoztak néhány románnal, pedig amúgy a magyarok defaultból utálják a románokat, és ebből is látszik hogy a metal az univerzális, és satöbbi. Aztán belekezdett abba is hogy pontosan miért kéne utálnunk a románokat. „Transylvania was once part of Hungary. Romania took it in the second world war.” Na mondom helyben vagyunk :D Aztán még volt ott egy tolakodó csaj és annak néhány haverja, meg előttem egy bazinagy hajú nő akitől néha semmit nem láttam. Egyszóval igencsak kellemes hely volt az is. Ez a várakozási idő egyébként még az előzőnél is unalmasabb volt lévén hogy már senki nem maradt akivel beszélni tudtam volna. A srác aki még a kezdetekben mellettem állt szintén feladta első soros helyét és kellemesebb vizekre evezett, de őt sem láttam sehol. Úgyhogy nem tudtam mást tenni csak várni és nézni ki a fejemből. Nagyon nem volt mit, igazából kb. két-két másodperc alatt lerendezték az összes hangszer beállítását, gondolom a lényeget már elintézték 7 előtt. Viszont még így is, mindennel együtt majdhogynem egy órát kellett várnunk.

W.A.S.P.

Aztán végre történt valami. Először elsötétült a terem, aztán villódzni kezdtek a fények, a hangszóróból meg valami fura hangáradat tört elő… nem tudom pontosan hogy mi akart az lenni és hogy ez W.A.S.P. koncertek rendszeres résztvevője-e, de azért felismertem benne néhány számfoszlányt: I Wanna Be Somebody, Wild Child… és nagyjából idáig terjedt a tudományom mert aztán az egész összeállt egy kivehetetlen zajmasszává… de megteremtette az alaphangulatot, az biztos. Mire Blackie-ék színpadra léptek már mindenki őrjöngött. Ők pedig nem szaroztak, belekezdtek az On Your Knees-be. Az énekből alig hallottam valamit és a nyakamat is igencsak nyújtogatnom kellett hogy lássam a főszereplőt, de ez nem igazán érdekelt. Igen erős volt a kezdés, aztán szerintem végig se játszották a számot hanem egyszerűen csak átmentek a Real Me-be. Közben végig, minden egyes dal alatt ment valami a színpadon álló két óriási képernyőn, vagy az adott szám klipje, vagy valami képösszevágás… nem egyszer azon kaptam magam hogy inkább azt nézem és nem az élő zenészeket, egyrészt mert azokat legalább tökéletesen láttam, másrészt mert Chris Holmes és Randy Piper ezerszer lenyűgözőbb színpadi megjelenéssel bírnak mint a jelenlegi tagok. Hiába, végig lehetett érezni hogy itt most csak Blackie a lényeg, szerintem Doug Blair szólói alatt is mindenki a főnököt leste hogy éppen mit csinál. A koncert előtt is többen bevallották hogy fogalmuk sincsen hogy Blackie-n kívül most éppen hogy hívják a tagokat, de az igazság az hogy szerintem ez nem is számít. Fura lehet ezt éppen tőlem hallani, de a W.A.S.P. esetében sajnos ez tényleg így van. Szegény gitáros/bőgős srácok, nem mondom hogy éppen elveszettnek tűntek a színpadon, de még én is hajlamos voltam megfeledkezni róla hogy egyáltalán ott vannak. A dobost meg nem is láttam koncert közben, úgyhogy erről ennyit. A Real Me után aztán jött a közönségkedvenc L.O.V.E. Machine, én meg ismét elgondolkoztam rajta hogy ha az Animalt már nem játsszák Blackie vallásos meggyőződése miatt, akkor ezt miért. Oké, annyira nagyon nyíltan nem utal a szexre (mondjuk kétlem hogy az „I fuck like a beast!”-nél jobban bármi is utalhatna rá), de azért éppen eléggé. Na mindegy, én egy csöppet sem bánom, természetesen nagyon szeretem ezt a számot és öröm volt hallani. Aztán szépen lassan leesett az is hogy Blackie nem kimondottan az a közönséggel bratyizós fajta. A L.O.V.E. Machine előtt azt hiszem azért köszönt meg valahogy rejtjelesen elmondta hogy mi következik, meg utána is hogy akkor most két szám jön a legutóbbi lemezről, de nagyjából végig csak ez volt jellemző. Nem is mosolygott egyszer sem, csak marha komolyan állt és néha buzdította a közönséget meg forgatta a szemeit. Utóbbi egyébként nagyon jól megy neki, ez az egész meg nyilván az image része és nem is feltétlenül rossz, de nekem fura volt, nem ehhez vagyok szokva. Mindenesetre ahogy mondtam, először bekonferálta a Crazyt, aztán meg a Live To Die Another Day-t. Ezek után következett egy másik nagyon-nagyon klasszikus, a Wild Child, amit nagyon élveztem. Utána pedig a The Idol… hát itt történt egy két érdekes dolog. Egyrészt a mellettem álló „tolakodó csaj” kihúzott szemű pasi haverja (ugyanaz aki nem sokkal azelőtt mondta a lánynak hogy „A melletted álló csaj...”. Sajnos nem értettem hogy mi van velem, de azért szóltam neki hogy nyugi nem vagyok süket, mire eléggé zavarba jött, hehe.) elkezdett lelkendezni hogy jaj ez az amit ő nagyon szeret, az Idol. Na ez most írásban nem jött át, a lényeg az hogy magyarul mondta. Tehát nem „ájdl” vagy valami hasonló, hanem csak simán idol. Értitek, na. Én már ezen vigyorogtam, aztán amikor elindult a szám akkor a lánynak is leesett hogy „Jaaaj, tényleg, ez az!” Ő egyébként a hajának a számba rázásán kívül nem volt valami aktív, nem nagyon énekelt vagy semmi ilyesmi. Cserébe viszont bőszen fotózta magát. Igen, magát, véletlenül sem a zenészeket. Mondanom sem kell mennyire idegesítő az amikor a melletted álló ember azért lök arrébb hogy kellőképpen előre tudja nyújtani a karját saját maga fotózásához. Egy koncerten. Ez már tényleg a „no comment” kategória. Egyébként ezért a számért tényleg mindenki odavan… mindenki, kivéve engem. Nekem is tetszik persze de ugyanúgy nem értem hogy mitől akkora klasszikus mint ahogy a Strato néhány számáról sem értem. Szerintem pl. a Take Me Up ezerszer jobb, csak ezt persze nem mondja ki senki mert az még csak három éve jött ki. Különben meg lehet hogy az Idolt is megszerettem volna tegnap ha nincs benne az a többperces gitárszóló, és ha nem ennyire jellegtelen a W.A.S.P. jelenlegi gitárosa (bár a gitárján lévő pörgő körfűrész tetszett). Úgyhogy én az utána következő I Wanna Be Somebody-nak sokkal jobban örültem. A közönség is imádta, nem véletlenül énekelték egyfolytában ezt amíg vártuk hogy elkezdődjön a koncert. Ezt meg a Blind in Texas-t, de mindkettőből kizárólag csak két sort. Heh. Itt egészen meglepő módon Blackie beillesztett egy kis közönségénekeltetést, ezt mondjuk úgy értékeltem. Ez a szám egyébként a rendes játékidő leteltét is jelezte, legalábbis fociban így mondanánk. Itt pedig ez annyit jelent hogy a banda levonul a színpadról, a közönség pedig nekiállhat kántálni a nevüket. Vagy csak a frontember nevét, ami általában nem szokott előfordulni de itt várható volt. Nem tudom miért, talán csak mert nagyon elegem volt a környező emberekből, talán másért, de most még ez a ráadás előtti szünet is hosszabbnak tűnt mint rendesen szokott. Aztán csak-csak sikerült visszatérniük a színpadra (miután egy technikus még egyszer utoljára igazított valamit a dobokon) a Heaven’s Hung In Black-el. A kivetítőn el is lehetett olvasni hogy honnan jön ez a számcím és hogy akkor ezek szerint miért íródott maga a dal… én ezt tökre nem tudtam, mármint hogy ezt Abraham Lincoln mondta a Gettysburg-i csata után. Maga a szám egyébként csodálatos és lélekbemarkoló, csak szerintem nem koncertre való. Szerintem sokan szívesebben hallották volna a Chainsaw Charlie-t ami két koncerttel ezelőttig még benne volt a programban, aztán valamiért kivették. Ezt akkor még nem tudtam és bizakodtam hogy hátha csak annak a setlistnek az írója feledkezett meg róla amit néztem, de amikor belekezdtek a Blind in Texas-ba, tudtam hogy az lesz az utolsó szám. Ennek megfelelően, meg mert ezt amúgyis mindenki imádja, tombolt a közönség, és az tetszett hogy a Chris Holmes-féle „Hey dude, let’s party!” részt most ránk hagyták. Akkor amikor a dalban a szöveges rész lenne, itt leálltak teljesen és egy ideig csak Blackie mutogatott a közönségnek, aztán visszarobbantak a befejező refrénekkel. És már vége is lett. Eldobáltak néhány pengetőt, meghajoltak, és kimentek. Szegény basszeros srácnak az egyik bunkó mellettem távoztában bemutatott, ezt nem egészen értettem és nem is örültem neki egyáltalán. Annak már inkább amikor Blackie úgy búcsúzott hogy „See you next time!”, hehe.

Koncert után

Aztán elkezdett oszladozni a tömeg, én megfordultam és szembetaláltam magam Marcival, amin eléggé csodálkoztam mert a papírforma alapján nem ott kellett volna lennie. Azt hittem ő is felhagyott az első sorban való hadakozással, de aztán kiderült hogy csak hátrament hogy tudjon fotózni. A CSLP-s srácok ugyanis éppen Németországban voltak (Avantasia…), úgyhogy most ez a feladat is rá hárult. Aztán pár perc múlva újra elvesztettem szem elől de cserébe összefutottam a sráccal aki a kezdet kezdetén mellettem támasztotta a korlátot, meg egy újabb Marci-baráttal. Aki már kb. dél óta kint szobrozott a Diesel előtt és ennek megfelelően sikerült is fotózkodnia a bandával. Állítólag Blackie csak sokadik kérésre volt erre hajlandó, a gitáros meg nem akart autogramot adni merthogy ő amúgy sem szokott, és akkor miért most kezdje el. Na hogy ő mire van nagyra magával azt tényleg nem értem. Egy darabig elvoltam a két sráccal és közben próbáltam eldönteni hogy mit csináljak. Elég volt egy pillantást vetni a ruhatárban leledző embertömegre hogy tudjam: az utolsó villamost már nem érem el. Úgyhogy inkább tettem még néhány kört az épületben, elmentem WC-re, körülnéztem a merchpultnál… tök jól néztek ki azok a W.A.S.P. feliratú sálak amikkel néhányan már a koncert közben is villogtak, de igazából nem akartam venni semmit. Aztán újra előkerült valahonnan Marci, beszéltünk pár mondatot a koncertről, elmondta hogy neki sem tetszett a közönség rohadtul, meg az sem hogy ilyen rövid volt, és különbenis playbackről ment az egész. Ezen eléggé meglepődtem… néha én is éreztem hogy kicsit hamarabb kezdődik a szöveg mint ahogy Blackie odaér a mikrofonhoz, de tényleg csak egyszer-kétszer. Pl. a Blind in Texas-ban a „San Antonio…” kezdetű résznél. Akkor elintéztem annyival a dolgot hogy biztos csak a többi srác háttérvokálozik, amúgyis annyira szar volt az ének hallhatósága hogy az aztán tényleg bárki lehetett. Aztán ma megnéztem itthon egy videót a Live To Die Another Day tegnapi előadásáról, és tényleg rohadtul gyanús. Mégsem hiszem hogy az egész felvételről ment volna, max csak bizonyos részek. Lehet hogy csak én vagyok naiv és mások akik nálam profibbak majd megmondják az igazat, de egyelőre még szeretném ezt hinni. Mindenesetre akkor elköszöntünk egymástól azzal hogy majd nyáron találkozunk, én ugyanis már nem megyek idén több koncertre, Marci pedig januártól júniusig Finnországban lesz ösztöndíjjal. Nem kicsit irigylem, de hát ez van. Aztán nem kellett csak kb. 10 perc hogy újra összefussunk, ezúttal a ruhatárban. Végül az ő kis társaságával jöttem ki a Dieselből, és ott el is váltak útjaink mert ők kocsival mentek én meg busszal. Múltkori felderítő akciómnak hála most elsőre megtaláltam a megfelelő buszmegállót, és tíz percen belül jött is a megfelelő busz. Közben még egy külföldi pár érdeklődött hogy az Astoria erre van-e… és nemigen tudtam nekik elmagyarázni hogy rohadtul rossz helyen járnak. Még csak az a busz sem arra megy, max metróval mehettek volna, átszállással, de fogalmam sem volt hogy jár-e egyáltalán olyankor a metró. Úgyhogy nem nagyon voltam segítségükre, remélem azért idővel megtalálták amit kerestek és nem kellett valami aluljáróban éjszakázniuk vagy ilyesmi. A buszon eleinte voltunk kb. 3-an, aztán a Stadionoknál felszállt egy teljes hadseregnyi helyi bunkó. Ismertetőjelük: tüsi hajú, fülbevalós, szőrmekapucnis bőrkabátos fiúk és harisnyás lányok akik panaszkodnak hogy lefagy a lábuk. Na, ilyenből egy rakás. Kellemes volt. Közben rájöttem hogy annyira zúg a fülem hogy három fokozattal hangosabban kell hallgatnom a telefonomon a zenét mint normálisan hogy halljak is belőle valamit. Eredetileg úgy terveztem hogy Árpád hídnál átboardolok az utolsó hévre, de lassan haladtunk és egy csomót szarakodott útközben a busz úgyhogy maradt a jól bevált módszer: Flóriánnál le, 923-ast megvárni. Ez menetrend szerint 20 perc, most a késésnek hála csak tíz volt. Feleannyira sem volt hideg mint StratoWeen után, de azért mégiscsak örültem hogy nem kell húsz percet várnom. A presszónál aztán megvártam anyut (ez még egy olyan dolog amiről nem tudom lebeszélni őket: telefonálnom kell a buszról és valaki kijön értem a megállóba hogy még azt a két percet se kelljen egyedül megtennem hazafelé, mert hát sosem tudhatom ki száll le mögöttem a buszról. Ami szerintem hülyeség. Mondjuk az tény hogy most nem éppen keltettem józan ember benyomását, és potenciálisan könnyen megtámadható célpontnak bizonyultam ahogy a megállásra várva egyhelyben táncoltam és riszáltam magam… W.A.S.P.-ot hallgattam, na.) és hazafelé gyorsan mindent összegeztem neki, majd lefeküdtem és még vagy egy óráig hallgattam a zúgást a fülemben miközben a Blind In Texas-t énekelgettem magamban. Az hiszem innen lehet tudni hogy jó volt egy koncert: nem tudod kiverni a fejedből az adott banda egy bizonyos számát, függetlenül attól hogy hazafele úton mit hallgattál. Helloween után például nekem leginkább csak az járt a fejemben hogy de jó érzés ahogy melegednek fel a lábaim, még a PeCsa mögött várakozva pedig a Stratotól a Phoenix. De véletlenül sem Helloween. Tehát ez egy jó koncert volt. A szervezők helyében mondjuk jobban megválogatnám hogy kiket engedek be, és ha már egyszer ráírják a jegyre hogy alkoholos vagy kábítószeres befolyásoltság alatt álló személy nem mehet be, akkor azt be is tartanám. Tulajdonképpen csak azért fáj az egész mert ez a közönség a létező összes, a rockerekről kialakult negatív sztereotípiát felmutatta. Én pedig ennek a megszüntetéséért kampányolok már négy éve, és ez most egy kicsit rosszul esett. De a koncert és a zenekar (vagy Blackie) értékéből ez nem von le semennyit sem. És ha igaznak bizonyul az a bizonyos „See you next time!”… én is téged Blackie.