Bevezetés

Ez bizony most nehéz lesz. Nem, nem azért mert ne emlékeznék elég pontosan. Ha valamire nem emlékszem akkor az a novemberi Sonata amit még mindig nem kezdtem el írni. A logika azt diktálná hogy előbb azt fejezzem be, de úgy döntöttem hogy a Stratora mégicsak emlékezni akarok egész életemben, a Sonatára meg… hát… annyira nem. Szóval akkor egy hónap távlatából: Stratovarius – Tracedawn – Winter’s Verge, 2010. január 26, Petőfi Csarnok.

Előkészületek, előzenekarok

Számomra meglehetősen izgalmasnak ígérkezett az este. Nem is annyira a koncert miatt, az eleinte kevésbé hozott lázba… inkább azért mert annyi msn-beszélgetés után április óta most először találkoztam Marcival. Nem volt semmi konkrét megbeszélve, csak annyi hogy ha meg szeretném keresni akkor az első sor tájékán kutakodjak, valamint hogy a buli után mindenképpen összefutunk és várakozunk egy sort a zenekarokra. Egy ötlet amit a bátyám elég erősen ellenzett, mondván hogy hideg van. Ez kettőnk között a különbség: én valahogy leszarom ilyenkor a hideget. Ő viszont amúgyis enyhén szólva szereti túldramatizálni a helyzetet… aznap is, hazajött és elkezdi hogy Úristen, öt perc után könyörögni fogsz hogy jöjjünk haza. Mármint hogy én. Kedvem lett volna visszaszólni neki… ennyire nem ismersz? Végül én egyedül indultam el este mert ő nem volt képes elkészülni, és olyan szinten nem volt hideg hogy azon tényleg csak nevetni tudtam. Szépen kényelmesen odaértem fél 7 körül, ugye 7-re volt meghirdetve a kapunyitás. Úgy húsz perc múlva befutott Zsolti is, és egyből lebaszott hogy miért nem álltam be a sorba és kerestem ismerősöket. Namost, egy, nálam van a jegyed ha nem tudnád, bocs hogy meg akartalak várni, kettő… nekem itt garantáltan nincsenek ismerőseim. Marcit nem kereshettem meg mert úgy tudtam hogy ő a sajtósjegynek hála már órák óta bent támasztja a korlátot. De Zsolti nem lenne Zsolti ha nem pattogna folyton, ki is szúrt néhány ferences öregdiákot akikhez odaállt beszélgetni. Mint kiderült, ez volt az én nagy mázlim. Tudniilik volt ott egy csaj is aki annyira lefoglalta a bátyámat hogy szabályosan elfelejtette hogy én is ott vagyok. Mire a biztonságiak végeztek a motozásommal és beléptem a Csarnokba, ők már sehol. Irány a ruhatár, ott sem találtam őket. És mint mondtam, ez volt a szerencsém. Így ugyanis totál oda állhattam ahova nekem tetszett, én alapból a jobb oldalt szeretem és mint kiderült ők valahol tök máshol voltak. Nade. Amikor én beálltam a második sorba, megbizonyosodtam arról amit már a kint várakozó népet szemügyre véve is sejtettem: irtózatosan kevesen vagyunk. Ami tiszta szégyen, mármint hogy egy Sonata ötször annyi embert vonz mint a Strato. Főleg ha azt vesszük hogy a Sonata azzal lett sikeres hogy a Stratot koppintotta. Mindenesetre nekem nem kellett számot adnom senkinek, én ott voltam mindkettőn. Elkezdtem Marcit keresni az első sorban, és ki is szúrtam egy srácot aki közvetlenül előttem állt és akár lehetett volna ő. De nem mertem megszólítani, mert mi van ha mégse. Aztán elkezdtem körbe-körbe nézelődni és megakadt a szemem egy másik srácon aki elég erősen emlékeztetett rá… na innentől kezdve a következő 10 perc azzal telt hogy kölcsönösen nézelődtünk egymás irányába, mert persze ő volt az. Csak ugye én szemüveg nélkül nem látok túl messzire, ő meg megijedt hogy mivel nem ismerem meg, hátha mégse én vagyok… igen, kicsit összebonyolítottuk a dolgot de mire vettem volna a bátorságot hogy odamenjek és megszemléljem közelebbről, elkezdődött a Winter’s Verge. Ők egy nagyon szimpi kis power csapat Ciprusról, ugyan nem fektették ki a közönséget de volt néhány számuk ami nagyon tetszett. Öt dalt játszottak: az elsőnek nem tudom a címét mert nem mondták be, aztán Eternal Damnation, Captain’s Log, Dark Entries és To You I Sail Tonight. A harmadik és a negyedik a mostanában megjelenő új albumról van, nekem viszont a másik kettő tetszett a legjobban. Amikor ők végeztek, úgy döntöttem najó, odamegyek. Úgyhogy a sorom mentén elkezdtem araszolni arrafelé és addigra már egészen biztos voltam benne hogy tényleg ő az. Főleg mert hátrafordult és köszönt is nekem. Én nem akartam olyan bunkó lenni hogy odatolakszom, ő viszont elkezdett rendezkedni ott elöl. Beszélt a közelében állókkal, aztán visszafordult és megkérdezte: „Nóri, nincs kedved idejönni az első sorba?” Én meg basszus, hát hogyne lenne. Bátortalanul felnéztem az előttem tornyosuló két pasira, de miután nem vették a lapot és én sem kezdtem el tolakodni, Marci egyszerűen odanyúlt, megfogta a csuklómat és előrehúzott. Egy másodperc leforgása alatt az első sorban találtam magam. Hát mit mondjak. Még sohasem álltam az első sorban! Persze akkor éppen üresjárat volt és még nem tudtam hogy valójában mennyire jó lesz itt nekem, de az kezdett derengeni hogy hoppá, innen mindent kristálytisztán látok, kb. 2 méter választ el a zenészektől… és hogy ez oltári. Arra már nem emlékszem pontosan hogy mikről beszélgettünk akkor, arra viszont igen hogy Marcival együtt ott volt az a srác is akire én még a 2008-as Sonatáról emlékeztem, hogy ő a magyar Hammerfall oldal szerkesztője. Amikor bemutatkoztunk egymásnak már iszonyúan ismerős volt, aztán le is esett hogy honnan. Megkérdeztem, és tényleg ő volt az. De ezen kívül nagyon összefolynak a dolgok, azt tudom még hogy eléggé féltem hogy mivel a következő előbanda az valami death metal cucc, és hogy az olyanok eléggé meg szokták mozgatni a közönséget, és hogy kapaszkodni kéne ha nem akarok elsodródni. Aztán kiderült hogy ilyesmire nincs szükség. A Tracedawn… hát igen, death metal banda. Átlagéletkoruk 18 év. De ezzel a legkevésbé sem akarom őket ledegradálni, basszus, én is annyi vagyok. Egyébként meg nagyon is jók voltak. Fogalmam sincs hogy hány számot toltak és ezeknek mik a címük, de az tény hogy a végén már eléggé untam a produkciót. De addig amíg ez be nem következett, addig tényleg élveztem. És miután ők végeztek, nem maradt más hátra csak a fő attrakció. Azt nem tudom pontosan hogy Marci ezt mikor mondta, de volt egy ilyen megjegyzése: „Na, nem bántad meg hogy eljöttél? Nem lett volna jobb mégis inkább otthon drukkolni a Barcának?” vagy valami hasonló. Ez kísértetiesen emlékeztet Oli beszólására az afterpartyn, azzal a különbséggel hogy Marcira nem tudok haragudni (akkor legalábbis még így gondoltam), és különben sem azért mondta. Mindenesetre ezen jót nevettem és biztosítottam afelől hogy a legkevésbé sem bántam meg hogy eljöttem. Hiszen már akkor iszonyú jól éreztem magam, és még sehol sem volt a vége.

Stratovarius

A szokásos átszerelések-hangpróbák végeztével ismét elsötétült a terem, és végre bejött a Strato. Namármost… én őket kb. egy hónapja sem szeretem, tehát elsőre nem is az taglózott le hogy júúúj ott van Timo, hanem az hogy ITT van Timo, itt, az orrom előtt :D Ezt még szerintem párszor el fogom mondani ha nem baj… Szóval. A Destiny-vel kezdtek, egyből egy olyan szám amit csak úgy éppenhogy tudtam, de azért hangulatkeltésnek nekem is megfelelt. Na és aztán egyből bele a közepébe, Hunting High and Low. Méter széles vigyor az arcomon, őrült mozgolódás a tömegben. Fura volt mert én nem hittem volna hogy a Strato az a kifejezetten pogózós zene, de élőben igenis az. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs hogy Timo mikor kezdett el hozzánk beszélni és mikor mit mondott, csak néhány kifejezetten vicces dolog maradt meg de azokat majd a végén írom le, mert mint mondtam nem tudom hogy hova tartoznak. És akkor most ünnepélyesen megfogadom: Soha, de soha többet az életben nem hagyok egy koncertbeszámolót ilyen későre. Így a fele poén elveszik az egészből. Na de mindegy. Akkor minden egyéb megjegyzés nélkül, a következő a Speed of Light volt, aztán pedig a Kiss of Judas. Itt emlékszem felfigyeltem arra hogy elég gyatra a hangzás, de mint tudjuk engem ez nem nagyon szokott gátolni. Csak fura volt hogy alig hallok valamit az énekből. A következő a Deep Unknown volt, itt azt tudom hogy Timo elmondta hogy az új album borítóját egy magyar pasi készítette (gyk. Havancsák Gyula), és a háta mögé mutatott hogy „És ennek az albumnak a címe…”, na most ez elég fura volt mert ugye Polaris, de a háttérvásznon a Stratovarius felirat díszelgett :D Na nem baj, amúgyis tudta mindenki. Ez meg egy nagyon jó szám és még egy aminek teljesen tudtam a szövegét, addig a harmadik ilyen szám volt. Éééés miközben írom ezeket, beugrott még néhány dolog. Pl. hogy a következő szám előtt bemutatta Jenst, és mesélt a néhány évvel ezelőtti hírhedt klotyórobbantgatós történetről. A számot pedig valahogy úgy vezette be hogy „The next song will start with a keyboard part, played by… Mr. Exploder.” Ezen akkorát nevettem :D És persze ebből egyből mindenki tudta hogy mi jön. Million Light Years Away. Ismét egy csodaszám. Utána volt némi szinti- és basszusszólózás, ezzel vezették be a Winter Skies-t, amit mondanom sem kell hogy szintén imádok. Eddigre már nagyon jól éreztem magam, de még jó néhány csúcspont hátra volt. Itt még volt egy Phoenix, ezzel kapcsolatban nem emlékszem semmi érdekesre, aztán pedig egy gitár-basszuspárbaj, amiből végül csak Lauri maradt a színpadon. Na az is egészen elképesztő volt. Komolyan, tátott szájjal néztem. Ja igen, ő a basszusgitáros, még biztos nem mondtam. A szóló befejeztével jöhetett a Forever Is Today, majd az előbb említett egyik csúcspont. És akkor itt álljunk is meg egy kicsit. Ismeritek azt az érzést amikor van egy szám amit úgy szerettek, de semmi különösebb érzelem nem fűz hozzá, és aztán egy koncert hatására ez alapjaiban változik meg? Na nekem ilyen volt most a Paradise. Amikor elkezdődött azt sem tudtam hirtelen hogy ez melyik szám, csak azt tudtam hogy ismerem. Nagyjából énekelgettem a szöveget, és a refrénnél esett csak le a címe. Hát, ez valami óriási volt. Élőben nagyon-nagyon megfogott, azóta sem bírom vigyor nélkül hallgatni. Előtte amúgy volt egy kis szövegelés, meg utána is, de csak annyi hogy melyik albumról is jön a következő szám, meg persze hogy ez lesz az utolsó. Persze persze ;) Ééés kéremszépen el is jött az újabb (de még mindig nem az utolsó) csúcspont. Eagleheart. Az a szám amit nem viccelek de előző este ismertem csak meg, de első hallásra beleszerettem. Ilyen címmel mondjuk min csodálkozom… de nem, persze hogy nem azért. Ezt hallani kell és akkor majd rájöttök ti is. Élőben meg… hát… szenzációs. Egyébként annyira vártam ezt és annyira szerettem volna együtt énekelni a többiekkel, hogy este kiírtam a szövegét és magammal vittem hogy majd odafele még olvasgatom. És mivel természetesen mégsem ez volt az utolsó szám, hátra volt még néhány nagy dolog. Timo itt azt mondta hogy „I’d like you to… I don’t know if I can pronounce it… Énekeljetek!” Ez annyira hihetetlenül aranyos volt, de sajnos sokan nem értették. Így amikor nem lendült bele a közönség, hozzátette hogy „Sing with me!”, és akkor persze már oké volt. Egyébként nem ez volt az első alkalom hogy magyarul szólt hozzánk, az este folyamán elhangzott jó néhány „köszönöm” is. A szám pedig, amit annyira kellett énekelnünk, a Forever volt. Hát Istenem… vajon elhasználtam már minden létező pozitív jelzőt ebben  az írásban? :D De áááh, hát ez is milyen volt… annyira gyönyörű ez a szám, és ahogy mindenki zengte együtt… hihetetlen, na. Utána jött egy kis különlegesség az SOS személyében, lévén a turnén ez volt az első alkalom hogy ezt játszották. Én mondjuk ennek annyira nem tapsoltam mert halvány fogalmam sem volt a számról, de mindegy. Ezután pedig már tényleg csak egy szám volt hátra, meg még néhány közönségzargatás. Gyanús hogy ez nem mind együtt volt, de akkor most elmondom őket. Az egyik az az volt hogy „Addig nem mehettek haza amíg meg nem tanultok finnül 4-ig számolni!”, és szépen meg is tanított minket :D Egyébként még mindig emlékszem hogy hogy kell, khm. A másik pedig az volt amikor csak simán kérte hogy üvöltsünk, és amikor nem voltunk elég hangosak azt mondta hogy a múltkor Szófiában sokkal hangosabbak voltak, és ugye nem akarjuk hogy a bolgárok legyőzzenek minket? Na ezzel nem is tudta hogy mennyire az elevenembe talált. Rohadtul elegem van már a bolgárokból akik elözönlötték a Bloodbound fórumot és nem győzik mutogatni hogy ők milyen jók. De az sem jött mondjuk rosszul amikor azt mondta Timo hogy „Shout as loud that the toilets will explode!” Miután kellőképpen kiüvöltöztük magunkat, megkaptuk a ráadás ráadásának a Black Diamond-ot, azzal pedig tényleg vége lett. Eldobálták a pengetőket meg dobverőket (Marci elkapott egyet az utóbbiból. Meg is érdemelte miután végig légdobolta az egész bulit. Meg volt ott egy idióta srác aki teljesen begőzölt már akkor amikor a vizesüvegeket dobálták, és szó szerint csavarta ki őket mások kezéből… na azt nagyon nem értékeltem volna ha a dobverőt is ő kapja el…), majd sorbaálltak, meghajoltak, és végül kivonultak. Itt most gyorsan elmondanám hogy egy hihetetlenül szimpatikus csapatról van szó, az összes nehézségeik ellenére vagy éppen azért, olyan élvezettel zenéltek és annyira aranyosak voltak végig… Timo is nagyon jó frontember és énekes, szóval a koncert hatására totálisan és véglegesen megszerettem őket. És hol volt még a vége… :D

Koncert után

Marci megkérdezte hogy na, hogy tetszett, én meg annyira vigyorogtam hogy egy értelmes mondatot nem tudtam volna összerakni, de azt azért kinyögtem hogy kurva jó volt. Ja, és életemben először sikerült nekem elkönyörögnöm az egyik setlistet a secusoktól. Eddig mindig hiába nyújtózkodtam, mindig másnak adták. Hát most végre kaptam egyet én is, ki is ragasztottam aztán az ágyam fölé. Amikor kicsit elkezdett szétoszlani a tömeg ő eltűnt egy darabig és megpróbálta leszervezni hogy bejuthassunk a backstage-be, mert elvileg ők találkoztak még a buli előtt a Winter’s Verge basszistájával és ő megígérte hogy beviszi őket. Hát, ez nem jött be. Mindenesetre amíg ő elvolt, előkerültek valahonnan a Tracedawn tagjai és úgy kóvályogtak ott a nézőtér közepén mintha csak jöttek volna ők is megnézni a Stratovariust. Néhányan felismertük őket és kértünk tőlük aláírást. Az egyikük (a szőke basszgitáros, aki szerintem egyedüliként van 22 fölött a bandából) elég furán nézett rám hogy mit akarok, hirtelen elkezdtem parázni hogy mi van ha ezek mégsem ők, de az a srác meg annyira összetéveszthetetlen… nem tudom mi volt az, mindenesetre a végén csak kaptam egy-egy aláírást tőlük. Azt nem tudnám megmondani hogy pontosan melyik tagoktól mert nem ismerten meg a szőkén kívül egyiket sem, de mindegy is. Amúgy se leszek a rajongójuk. Na aztán előkerült Marci, elmentünk ruhatárba, majd ki az utcára. Legalább hárman leszólították közben és már kicsit idegesített hogy hát őt mindenki ismeri? A dolog úgy áll hogy ha az ember elég sokat jár koncertre, előbb-utóbb elkezdenek majd feltünedezni ugyanazok az arcok. Én ennek a folyamatnak még nagyon az elején vagyok de mint látni fogjuk, már nálam is elkezdődött. Mindenesetre ott ácsorogtunk egy darabig a bejárat előtt mert volt ott egy piros busz és valaki előtte azt mondta hogy az a banda busza. Így esett meg hogy sikerült fotzkodnunk a Winter’s Verge-es srácokkal, és erről jut eszembe, én megkaptam már azokat a képeket? A Strato-sokat igen. Hmm… majd egyszer megnézem. Meg azt is hogy amit az egyik bandatag csinált képet rólunk, az fölkerült-e valahova. Nem kicsit lenne poén, ettől függetlenül totál elfelejtettem a dolgot. Elég sokáig álldogáltunk ott és vártuk hogy történjen valami. Közben az egyik, már láthatóan részeg WV-es emberke flörtölni kezdett az egyik odaverődött lánnyal, én meg már nagyon mentem volna mert hát engem a Strao-arcok érdekeltek. Végül csak leesett mindenkinek hogy hát ez csak az előzenekarok busza, a másik nyilván még hátul van. Elndultunk hát hárman, én, Marci meg neki egy barátja, azt hiszem Adri, és megkerültük a PeCsát, hogy a végén ugyanott lyukadjunk ki ahol a Hammerfall után is várakoztunk. Ott is volt a busz, ezúttal nem kint a parkolóban hanem még bent a belső udvarban. Bátyám egyébként azért nem volt velünk mert eltűnt valahova az elején említett csajjal, és közölte velem hogy ne várjam meg, lehet hogy ő mire ide visszajön már nem leszek itt, de nyugodtan menjek haza és ne várjak rá. Hihetetlen hogy egy csaj fontosabb legyen mint a Strato, de ez már az ő baja. Ha valakit érdekelte, nem lett végül semmi a dologból. Na mindegy, vissza a várakozó kis csoporthoz. Elég frusztráló volt a dolog mert tényleg kezdett nagyon hideg lenni, meg mert megtudtam hogy Adri engem 15-nek nézett. Ezt talán nem kellett volna közölnie velem de mindegy is, nem törődtem vele túl sokáig. Beszélgettünk mindenféléről, zenéről, koncertekről, ahogy azt ilyenkor szokás, de nem nagyon történt semmi elég hosszú ideig. Aztán csak sikerült visszatérnie a bátyámnak meg addigra már többen is megjelentek. És akkor itt jön az amire már utaltam korábban: ott volt a Hammerfall utánról ismert részeg de barátságos srác. Aki a változatosság kedvéért most is részeg volt. És persze barátságos. Odajött hozzám és azt mondja: „Nem te vagy az a széparcú lány akit Hammerfall koncert után folyton basztattam?” XD De igen, sajnos én vagyok az. Most viszont nem nagyon beszélt hozzám hála Istennek, mert azért valljuk be, elég ijesztő volt. Azt viszont poénnak találtam hogy majdnem hajszálpontosan összegyűlt ugyanaz a társaság mint akkor áprilisban. A végén úgy is köszöntünk el egymástól hogy akkor legközelebb ugyanitt találkozunk. Azóta már azt is tudni mikor lesz ez a legközelebb ;) Na de vissza a kapuhoz. Időnként fel-felbukkant odabent a távolban egy-egy emberke és mindig kiabáltunk nekik hogy „Timo (meg Jens, meg a többiek), please come out!”, függetlenül attól hogy ki volt az. Pontosan nem tudom hogy mennyit kellett várnunk hogy végre elinduljon kifelé a busz, de akkor meg félő volt hogy csak úgy kihajtanak és el az éjszakába, faképnél hagyva minket. Nekik szerencsétlenség nekünk meg hatalmas szerencs tehát ami következőnek történt: lerobbant a busz. Halál komoly. Valami gáz volt a fékjével úgyhogy meg kellett állniuk. És ahogy annak lenni kell, szépen lassan előkerültek a bandatagok. Ne akarjátok hogy emlékezzek rá hogy milyen sorrendben és hogyan kerültek el, de Lauri, Matias és Jens csatlakoztak hozzánk. Előbbi kettőből az aláírásokon és fotókon kívül nagyon nem kerültünk közelebbi kapcsolatba (bár Jens hívta őket hogy „Come here, join us, we have a nice party here.”, vagy valami ilyesmit mondott), de Jens leállt beszélgetni a társasággal. Kérdezgették mindenről amiről várható volt hogy kérdezgeti fogják, Timo Tolkki-ról, az új albumról, a Sonata Arcticáról, meg mittudén még mikről. Azért beszélek T/3-ban mert nekem természetesen nem sok hozzáfűznivalóm volt a dolgokhoz. Egyrészt mert egy csomó midnenről akkor még fogalmam sem volt és nem akartam hülyeséget beszélni, másrészt meg mert szokás szerint nem bírtam (mertem) megszólalni. Ezért is születhettek meg az azóta híressé vált „Ooo you are so shy! Don’t be so shy!” és hasonló mondatok Jenstől. Utána még hetekig ezt kellett hallgatnom. Én lettem Shy Girl amit egy ideig ki is írtam msn-re a nevem részeként, aztán rájöttem hogy annyira azért mégsem jó emlék ez. Poén meg minden, de sokkal-sokkal jobban örültem volna annak ha mondjuk beszélgetni tudok vele. Vagy valami. Szóval kicsit rosszabb volt ez mint a múltor Weiki esetében, ott legalább nem shy voltam hanem nice meg cute meg perfect, és attól még nőtt is az önbizalmam szóval… eh, mindegy is. Ez is egy emlék. Csak az fáj egy kicsit hogy tényleg, tök jól tudok angolul meg minden, és annyira jól el tudnék cseverészni velük ha nem lennék ilyen elbaszottul szégyenlős. Na majd legközelebb. Abban az esetben meg ha a „velük” ezúttal nem az összes kedvenc zenésemre vonatkozik hanem kifejezetten Weikire és Jensre, akkor dupla hurrá mert novemberben együtt jönnek és lesz esélyem mindent „jóvátenni”. Olyasmiben reménykedni sem merek hogy esetleg legalább az egyik emlékszik rám, de azért hátha. Ööö mindenesetre még nem volt vége az estének csak kicsit elkalandoztam. Megkértük (a többiek megkérték) Jenst hogy esetleg ha tudja akkor hívja le a banda maradékát is, holott azt már megtudtuk hogy Timo már alszik. Azért bizakodtunk benne hogy hátha sikerül legalább egy-egy fotóra rábírni. Szóval Jens visszament a buszra, mi várakoztunk, várakoztunk… és egyszer csak elindultak. Elindult a busz és otthagyott minket. Csak úgy. Hát mit mondjak, eléggé fura volt. De mit lehet tenni, elindultunk haza. Zsoltival sikeresen lekéstünk egy buszt mert ő azt mondta hogy ne fussunk utána mert ez nem jó nekünk, aztán persze kiderült hogy jó lett volna. A következőig hátralevő fél órát egy közeli benzinkútban töltöttük el automatás teát meg kávét iszogatva, miközben ő az iránt érdeklődött hogy mi van velem és Marcival. Teljesen kiakadt amikor megtudta hogy semmi, holott állítása szerint süt rólunk hogy tetszünk egymásnak. Persze nem tudhatta, én sem tudtam még akkor hogy mi lesz ebből az egészből, mindenesetre akkor és ott engem nagyon feldobott ez a megjegyzés. Aztán végül csak letelt az a fél óra és sikerült is hazaérkeznünk viszonylag emberi időben. Azt ne kérdezzétek hogy mikor de gondolom 3 előtt mert másnap suli volt és tök simán bementem, szóval annyira későn nem lehetett.
Na hát ennyi lett volna. Azt kell hogy mondjam nagyon jó este volt, a koncert is mély nyomokat hagyott bennem és igazából az utána történteket is élveztem. Tulajdonképpen életem egyik legjobb koncertjének is nevezhetném. És nevezem is. Soha rosszabbat ennél :)