Végre rávettem magam hogy megírjam a beszámolót legfrissebb koncertélményemről. Épp ideje, így lassan egy hónappal utána. Egyszerűen megfeledkeztem róla, pedig ezt is tekinthetjük ugyanolyan teljes értékű koncertnek mint az összes többit. Fárasztóságában meg végképp. De akkor ne húzzuk az időt, vágjunk is bele egyből. Hogyan kezdődött? Szeptember 11-én este, egy rendkívül nyomott hangulatú nap végén Zsoltinak egyetlen mondattal sikerült feldobnia a kedvem. „Lesz holnap egy ilyen Iron Maiden tribute est, ha gondolod nyugodtan gyere velünk.” Valahogy így hangzott. Egyből igent mondtam, mintha tudat alatt erre a felkérésre vártam volna már hónapok óta. Valahogy így is volt, hiszen magáról az estéről már régebb óta hallottam tőle, és el is szomorodtam akkor hogy nekem nincs kivel ilyesmire mennem. Ez a lehetőség, hogy csak úgy elhívjanak, egészen addig a pillanatig fel sem merült bennem. Szóval rendkívül lelkesen indultam neki a szombatnak. Másnap aztán ez a lelkesedés súlyos kételyeknek adta át a helyét. Egyszerűen elment a kedvem az egésztől, nem éreztem rá hajlandóságot, csábítóbbnak tűnt az a gondolat hogy egyszerűen csak otthon maradok a szüleimmel CSI-t nézni. A történethez az is hozzátartozik hogy nem voltam éppen egészségem csúcsán, be volt dugulva az orrom és a torkom is kapart. Plusz ez nem az a fajta koncert amiből egy adódik csak az életedben. A három fellépő bandát külön-külön de szerintem együtt is el tudom majd csípni a jövőben ha nagyon akarom. De mivel Zsolti már szólt Mátééknak hogy megyek, és amúgy se voltam teljesen biztos a dolgomban, nem szóltam egy szót sem a kételyeimről. Inkább Maident hallgattam egész nap, azokat a számokat amiket a bandák oldalain szereplő repertoárban olvastam. Hátha előkapnak valami extra ritkaságot aminek még a szövegét sem tudom. Igen, van ilyen. Este indulás előtt én már javában készülődtem amikor apa odakapcsolt a Barcelona-Getafe meccsre. Emlékezzünk, itt már ugyan Barca-drukker voltam, de az a fajta megszállottság ami mostanában jellemez akkor még nem kezdődött el. De azért néztem a meccset, úgysem volt más dolgom. Az első gólról egy gyors WC-szünet miatt maradtam le, de a másodikat már láthattam. Mindkettő a második félidőben esett meg, miután Messit becserélték. De ez most nem lényeg. A lényeg az az hogy nyertünk, és ennek hatására egyből felfokozott hangulatba kerültem, egyszerre ismét csábítónak tűnt az elmenetel. Odafele a HÉV-en Zsoltival egyfolytában beszéltünk, Maidenről meg úgy általában zenés dolgokról. Nagyon szeretem ezeket a beszélgetéseket, főleg mivel úgy érzem, egyre inkább odafigyel a mondanivalómra és mindig kikérdezi a véleményem ha olyan dolgokról van szó amiket közösen vártunk. Most mondjuk főleg csak a setlisttel kapcsolatos várakozásainkat vitattuk meg. Velem ellentétben ő örült volna az extra ritkaságoknak, mert velem ellentétben ő nem szereti újra meg újra meghallgatni a Trooper és Run to the Hills-típusú közönség kedvenceket. Én meg azt mondom, ezekből sosem elég :D. A Móricz Zsigmond körtérnél találkoztunk Zsolti barátnőjével, Diával, és hármasban mentünk tovább. A villamoson pedig összefutottunk Mátéval, így lett teljes a kis csapat. A villamoson egyébként volt még egy-két Maiden-pólós, farmermellényes, erősen rocker-beütésű emberke. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni magam a Gamma Ray-pólómban. Később azért láttam több nem-Maideneset is, de az elején nagyon fura volt, mintha mindenki kinézett volna engem onnan csak mert rajtam nem az van. Bocs, nincs is olyanom. És még mindig jobb voltam mint az a piros kisestélyis festett szőke csaj. Na mindegy. Még mindig a villamoson vagyunk. Amikor leszálltunk, egy mellettünk elhúzó autóból kihallatszott a Holy Smoke egy részlete, ezen jót nevettünk. A Wigwam előtt megálltunk mert Diának volt egy üveg söre amit nem lehetett bevinni, azt iszogatták ők hárman én meg továbbra is roppant kényelmetlenül éreztem magam nem-Maidenes mivoltomban. Végül csak befejezték és elindulhattunk befelé. Gyors csomagellenőrzés és egy kis megdöbbenés (a meghirdetett 1200 helyett 1500 Ft volt a beugró) után megkaptuk a gyönyörűséges rikitó rózsaszín karszalagjainkat, majd irány befelé. Hát engem egészen elképesztő módon lenyűgözött az a hely. Ilyen névvel hogy Wigwam, talán pont ezt kellett volna várnom, de mégis sokként ért az a hangulat ami ott uralkodott. Az egész tiszta indián-feeling, nagyon-nagyon tetszett. Középen egy kivetítőn épp valami koncertvideó ment, de nem nagyon érdekelt hogy mi. El voltam foglalva a bámészkodással. Közben Máté kiszúrta az egyik ismerősét és annak a barátnőjét, ők csatlakoztak hozzánk és így hatan ültünk ki a hátsó kertbe. Zsolti mindenkinek vett egy-egy üveg sört, annak ellenére hogy direkt kértem, engem hagyjon ki. Mondjuk fonomabb volt a Soproni mint az Ursus amit Erdélyben ittunk, de még mindig nem vagyok sör-párti. Egyszerűen nem esik jól. Le sem hűsít és a szomjúságomat sem csillapítja, csak rossz szájízt csinál aminek köszönhetően még szomjasabb leszek. Amikor odaígértem az enyémet Diának, Zsolti próbálkozott némi szigorral hogy ez neki 300 forintjába került, de amikor visszavágtam hogy inkább emlékezzen arra a 9000-re amivel tartozik nekem, hamar elhallgatott. Aztán azon kezdtem gondolkodni hogy honnan fogjuk tudni ha kezdődik a koncert. Kérdésemre a választ az Aces High kezdőhangjainak felcsendülése adta meg, amire gyorsan felpattantunk és besiettünk a terembe. Akkor már a színpadon állt a Mr. Eddie Krueger nevű banda. Egészen meglepődtem a produkción, mert az énekesüket leszámítva teljesen profin nyomtak le minden számot. Ő viszont nem nagyon illett bele a dologba, inkább nézett ki valami wannabe-punknak mint kemény rockernek, persze én csak meg se szólaljak. Egyébként Máté tett a végén egy olyan megjegyzést hogy szerinte kb. most énekelt először Maident a srác, és ez a számok közti átvezető szövegeit nézve simán így is lehet. Ha viszont ez igaz, akkor minden elismerésem az övé, mert ahhoz képest tényleg jó volt. A közönség itt még nem volt valami aktív, kb. 20-an álltak totál mozdulatlanul a színpad előtt, csak az első két sorban volt ugrálás meg headbang. Mi is beálltunk a maradék sörökkel az egyik bárpult mellé, és el sem mentünk onnan úgy kb. az utolsó két számukig. De azért énekeltünk már ott is. Az elején azt hittem, teljes Szigetes setlistet fognak tolni mert az Aces High után a Two Minutes to Midnight jött aztán pedig a Revelations. Ennek az elején követett el egy szerintem elég súlyos bakit az énekes, már azon túl persze hogy átlagban nagyjából számonként 10-szer rontotta el a szöveget. Úgy kezdte hogy „Sziasztok, a színpadon a Mr. Eddie Krueger, egy Iron Maiden tribute zenekar, gondoltátok volna?” Ez nyilván vicces akart lenni. Aztán folytatta: „Az Iron Maident karrierjük elején sokan vádolták azzal hogy sátánisták. Akkor most jön egy szám ami erről a témáról szól.” Ez ugye nem lehet más csak a Number of the Beast. Szerintem. Szerinte viszont a „Jelenések”, azaz Revelations. Hát, ő tudja. Azaz nem tudja, de mindegy. Utána jött a következő átvezető: „Egy nagyon régi történetet fogunk most elmesélni.”, vagy valami hasonló. Nem emlékszem mit mondott még amiből rájöttem hogy az Icarus lesz az, de mindenesetre az volt. Tehát végül megkaptam amit akartam, a számot amit tavaly nyáron a legszívesebben hallottam volna. Hát most itt volt, és tényleg jól is sikerült. Aztán jöttek sorban a klasszikusok, Children of the Damned, Prisoner, Powerslave, Wasted Years… az utolsó kettőnél is magyarázott valamit, hogy egyiptomi téma meg elpocsékolt évek, de igazából az nem maradt meg mert annyira bénán adta ki magát a dolog. Arra viszont emlékszem hogy a következő szám előtt mit mondott: „Ez a szám egy rabról szól, hát úgy látszik az Iron Maiden szeret ilyenekről írni.” Én meg nem értettem hogy mi van, Prisoner még egyszer? Tényleg nem esett le. De a Hallowed Be Thy Name volt az, és akkor már persze értettem a logikát. A végére maradt nekik a Number of the Beast, aztán elköszöntek és le is vonultak a színpadról. Nagyjából ennyi maradt meg bennem az első bandáról. Meg annyi hogy nem volt ott a saját dobosuk ezért az Iron Maidnem-ből ugrott át hozzájuk a srác. Utána egy rövidebb szünet következett, majd a színpadon termett az Up the Irons!. Végre egy Maiden tribute banda ami három gitárossal nyomul, bár a harmadikat ők is csak nemrég tették hozzá. Az első ami feltűnt az a minden valószínűség szerint Adrian szerepét játszó gitáros, aki igyekezett ennek megfelelően kinézni. Először csak a hajpántot vettem észre, de alaposabb megfigyelés után rájöttem hogy a felsője is majdnem ugyanolyan. És az összhatás nem is nézett ki rosszul. Ezért kb. ha tehettem végig őt figyeltem a műsor alatt. Amit ők pedig a Murders in the Rue Morgue-al kezdtek, majd a Wrathchild-dal folytattak. Kezdtem azt hinni hogy korszakolva van az est, a legkezdőbb bandának jutottak az alapszámok, a másodiknak a régiek, a teljesen profinak pedig a legújabbak, de ezt egyből el is vetettem amikor belekezdtek a Trooperbe. Előtte az énekes részéről egy gyors átöltözés, és persze az angol zászló is megvolt, bár eredeti Maidenes társához képest jóval kisebb kivitelben. Utána lassítottak egyet a Remember Tomorrow-val, aztán pedig a Rainmaker jött. Itt kezdett nekem rosszra fordulni az este. Miközben nagyban élveztem a számot és énekeltem, odajön hozzám egy pasi hogy „Te biztos meg tudod nekem mondani, ez melyik albumról van és azt hányban adták ki?” Mondom magamban, tesztelgetnek, hurrá. Milyen jó hogy az ilyen kérdésekre hajnali 3-kor álmomból felverve is azonnal tudom a választ. Visszaüvöltöttem neki hogy Dance of Death és 2003, erre még ott makogott valamit hogy ja akkor ez ilyen újabb fajta, aztán visszament a haverjához. Valamennyire büszke voltam magamra hogy sikerült megfelelnem, de már itt kezdtem kétségbeesni. A következő szám a Stranger in a Strange Land volt, az azutáni pedig az Afraid to Shoot Strangers amit úgy vezetett be az énekes hogy „Most megint egy lassú szám jön… jó, hát az eleje lassú.” Ez igazából nem lényeg, csak gondoltam leírom ha már egyszer sikerült megjegyeznem. Na és akkor utána jött a Paschendale. Ez már önmagában óriási és hatalmas meglepetés, nem is tudtam hogy szokták játszani és mivel imádom, nagyon örültem neki. Épp javában benne voltam a szám közepében, amikor ismét odajön hozzám egy pasi, gondolom az előzőnek a haverja. Azt mondja: „Azt már tudjuk hogy te nagyon profi vagy ebben, akkor most azt mondd meg ez melyik albumról van.” Na itt már teljesen kiakadtam és enyhén szólva ingerülten vetettem neki oda hogy ugyanarról, aztán amikor elment csak sikerült elsírnom magam. Nem tehetek róla, kikészültem. Mert nem értem miért kell valakinek mindig elrontania az estémet. Alapból kívülállónak éreztem magam de amikor rájöttem hogy nincs miért, hiszen én is ismerem és szeretem ezeket a számokat, meggyőztem magam hogy minden oké. Erre csakazértis valakinek be kell szólnia és le kell rombolnia az amúgyis semmi önbizalmamat. Tulajdonképpen azóta sem tudom hogy ez tényleg beszólogatás volt-e vagy esetleg csak szimplán nem tudta, de az meg azért sántít mert tökre nem én álltam hozzájuk legközelebb és bárki mást megkérdezhettek volna. De mivel én nézek ki úgy mint aki potenciálisan véletlenül van ott, a haverja hozta el és magára hagyta vagy csak bemenekült az utcáról a hideg elől, ezért engem basztattak. Magyarán, az ég világon egy rocker sem nézi ki belőlem hogy szerethetem ugyanannyira ezt a zenét mint ő és tudhatom ugyanannyira a rajongók által tudni szokott dolgokat mint ő. Innentől kezdve totál nyilvánvaló hogy be akartak égetni. Nem sikerült, de onnantól kezdve már egyáltalán nem tudott érdekelni az este. Holott még másfél együttes és jó pár kedvenc számom hátra volt. Zsolti odahajolt hozzám hogy ez meg mit akart, és amikor megmondtam neki csak vigyorgott. Hát persze, tényleg nagyon vicces. Az Up the Irons setjének végét még megvártam (Brave New World, Fort the Greater Good of God, 22 Acacia Avenue, Out of the Silent Planet), aztán elindultam a WC melletti padok felé. Amikor pedig levonultak a srácok a színpadról, és a hangszóróból gyanúsan ismerős nyögések, sikolyok és kopácsolás hangzott fel, azonnal megtorpantam és óriási vigyorral az arcomon vártam hogy ez az lesz-e aminek hangzik.. És az volt. Dr. Stein. Két Maiden tribute banda közti szünetben beraktak egy Dr. Steint, halál komolyan mintha csak az én kedvemért tették volna. Ha valaki nem értené: a Dr. Stein az egy rengeteg rajongó szerint túlértékelt Helloween kultszám, amit én minden egyes porcikámmal imádok. És ott abban a helyzetben pont rá volt szükségem ahhoz hogy az utolsó bandát is élvezni tudjam. Akik meg is érkeztek nem sokára a Moonchild-dal. Érezhetően ők voltak a legprofibbak, az énekesük úgy szólt mintha csak Bruce-t hallanám. De tényleg. Sajnos nagyjából egy átvezető szövegre sem emlékszem már, csak arra amikor elmondta hogy ma este lenyomják a teljes Seventh Son albumot, de azt nem tudom hogy ezt mikor mondta. A lényeg hogy megtették, persze nem sorrendben és nem is szorosan egymás után. A Moonchild után The Evil That Man Do jött, aztán Blood Brothers, Clairvoyant, Infinite Dreams, Dream of Mirrors (ha jól emlékszem erre mondta hogy még sosem játszották azelőtt), Can I Play With Madness, The Prophecy, Only The Good Die Young, végül a címadó Seventh Son of a Seventh Son, és ezzel küldetés teljesítve. Én közben már nem álltam vissza az eredeti helyemre, az első néhány számot végigültem a padon aztán meg ide-oda járkáltam a bárok, az asztalok és az előbb említett pad között, néha itt-ott megállva. Elkezdett fájni a hasam és különben sem voltam már ugrálós-csápolós-headbangelős hangulatban. Ezer hála érte a tapló magyar rockertársaknak. Mármint annak a kettőnek. Sajnos az ezek után következő Fear of the Dark-ot is a terem legvégében ülve töltöttem, ami tiszta szégyen de többre akkor és ott nem voltam képes. Azért persze énekeltem minden sort amennyire tőlem tellett, de az tény hogy azt a pillanatot nem így terveztem. És sajnos utána következtek csak az igazi beindulós számok. Iron Maiden (volt Eddie!), Bring Your Daughter…To the Slaughter (ez előtt fölhívták a másik két bandát is a színpadra, igazi össznépi zenélésbe kezdve), aztán az általam kevésbé ismert Flash of the Blade, majd egy Running Free amire pedig már nem csak a zenészek hanem bárki aki akart felmehetett a színpadra. Azon gondolkodtam ott ücsörögve hogy vajon ha nem lennék rosszul és nem lenne szar kedvem, akkor most élnék-e a lehetőséggel. Ez nem teljesen az mint amikor az igazi Maiden hív föl néhány rajongót a Heaven Can Wait alatt oóoó-zni, de mégis, egy színpad tetejéről énekelhetnék Maident, közönség előtt, és ami a legfontosabb, nem egyedül. Aztán arra a végkövetkeztetésre jutottam hogy valószínűleg sosem tenném meg. Ahogy se Zsolti, se Máté nem ment fel, pedig ott álltak elől, régebb óta rajongók mint én és bevállalósabbak is. Meg pasik. Mindenesetre ismerem magam, képtelenség hogy meg merjem tenni. Itt viszont nem tudom miért de kezdtem sejteni hogy lassan vége, ezért visszamentem a színpad sarkához. Az utolsó szám a Run to the Hills volt, ezt azért igyekeztem lehetőségeimhez mérten kiélvezni, és még nevettem is alatta. De nem lett volna teljes az este egy harmadik leszólítás nélkül. Egy enyhén ittas srác, aki engem valamiért nagyon emlékeztetett a Maiden-könyv szerzőjére, közölte velem hogy hátulról tök úgy néztem ki mint az egyik ismerőse, és hogy ő Tibi. Ezen aztán már képtelen voltam kiakadni, nem is volt igazán min, már tényleg csak nevetni tudtam én is. Bemutatkoztam szépen aztán otthagytam. Bátyám teljesen pánikban kérdezte hogy én meg volt voltam, amikor ő hívott és sms-t is írt és nem válaszoltam egyikre sem. Röviden és tömören közöltem vele hogy „hátul”, és reményeimhez híven ezután nem is faggatott tovább. Abban a percben nagyon sajnáltam hogy végülis nem alakult úgy az este ahogy szerettem volna, de nem sejtettem hogy a legjobb rész még hátra van. Ugyanis meg volt beszélve hogy Zsolti Diáéknál alszik én pedig Mátéval megyek haza. Kettesben. Ami nem azért gáz mert bele vagyok zúgva hanem mert a bátyám barátja nem az enyém, és ilyen helyzetben én általában leblokkolok és képtelen vagyok verbális kapcsolatot létesíteni. És elég kínos lett volna két órán keresztül halál kussban egymás mellett sétálni meg ücsörögni. Az elején úgy indult hogy ez fog történni. Zsoltiék leszálltak a buszról ő meg átült mellém. Az vicces volt amikor leszállás után besétáltunk a másik megállóba, Mátén ugye Maidenes póló, a mögöttünk jövő páron szintén, és két srác a megállóban elkerekedett szemmel nézett ránk mondván: „Basszus, ez mi?” Végül az egyik kinyögte hogy biztos valami találkozó volt, ebben megegyeztek és annyiban hagyták a témát. A kettőnk között húzódó csendet végül én törtem meg azzal az egyetlen témával amit előre kigondoltam erre az esetre: anglisztika. Máté oda jár, és reményeim szerint én is oda fogok. Szóval megkérdeztem néhány dolgot, és egész sokáig mesélt róla. Aztán már nem tudom hogyan de átváltottunk a zene témára, onnantól kezdve pedig volt minden: Maiden, Gamma Ray, Helloween, Hammerfall… meg persze Paul Di’Anno. Bátyám összes barátjához hasonlóan ő is hallott a Weiki-féle ölelkezős dologról, azzal ugratott egy picit aztán kitárgyaltuk hogy miért is van oda minden csaj Kai Hansenért. Nagyon jót beszélgettünk és sokat nevettünk is. És közben ragyogtam a boldogságtól. Oké, nem kifejezetten az álompasim és még csak nem is az én haverom, de fiú! Rocker fiú! Akivel én zenéről beszélgetek! Mint egy valóra vált álom. A házunk sarkánál aztán elköszönt és elváltunk. Nagyon remélem hogy sikerült elérnem amit akartam: hogy nem úgy maradok meg benne mint Zsolti lúzer húga akivel egy értelmes szót nem lehet beszélni olyan idióta. Ha ez sikerült akkor már megérte elmenni :D