Bevezető
Bár a blogban már árultam el apróbb részleteket, túl sokat nem akartam ott mondani mert hát akkor minek írom most meg ezt. Szóval most tutira nagyon aprólékos leszek, próbálok a lehető legtöbb kis részletre visszaemlékezni. Mindig amikor koncertbeszámoló írására kerül a sor, vagy egyáltalán amikor vége egy koncertnek, elgondolkozom hogy akkor most ez jobb volt e mint az eddigiek, vagy egyáltalán melyik volt eddig a legjobb. Ugye Iron Maiden után naivan kijelentettem, mint elsőkoncertes kis kezdő :D, hogy na tutira ez volt a csúcs, mostantól mindent ehhez hasonlítok majd. Aztán egyből másnap Avantasia után mondtam, hogy ez felér másfél Maiden-nel is, mert sokkal jobb volt a közönség meg a helyem a tömegben. Helloween után úgy döntöttem hogy ha a koncert utáni eseményeket is belevesszük a pakliba, akkor bőven az volt a legjobb. Sonata után illedelmesen nem mondtam semmit X) Most meg… itt ülök a telken Bloodbound-os pólóban és valahogy szavakba kéne foglalnom a tegnapi nap varázslatos eseményeit… hát kezdjük az elején, mert talán ott a legkönnyebb.
Előkészületek
Reggel tök normálisan felkeltem, feküdtem az ágyban és gondolom a koncert járt az eszemben, amikor anya bejött hogy talán misére kéne mennem, mert mégiscsak húsvét vasárnap van és este úgyse lesz alkalmam elmenni. Mondom jó. El is indultam jó negyed órás késéssel, aztán az események úgy hozták hogy mégsem mentem be a templomba, hanem előtte visszafordultam (ezt nem részletezném, legyen elég annyi hogy én az a típus vagyok aki mindig mindenhonnan vagy késik vagy ott van húsz perccel előbb, és ha az előbbi eset áll fenn akkor képes bepánikolni azon hogy most milyen gáz ilyenkor bemenni, és inkább mégsem teszi. Nem tudom rajtam kívül van e ilyen ember a világon, de én mindig ezt csinálom…), és inkább sétáltam egyet a lakótelepen. Közben gondolkodtam dolgokon, kicsit el is szomorítottam magam (ez volt az amit végülis nem írtam le a blogban, csak megemlítettem), meg persze végig gyötört a bűntudat a mise-dolog miatt… szóval nem volt úgy kifejezetten kellemes a délelőtt (jólvan, kora délután). Amikor úgy ítéltem meg hogy éppen elég idő eltelt, hazamentem. Addigra szüleim elmentek otthonról, Zsolti meg felébredt. Akkor ültem le blogot írni, hogy egy kicsit lefoglaljam magam, mert úgy éreztem hogy egyszerűen most nem tudok mit kezdeni magammal. Később jött az ötlet hogy nézzünk Elveszett ereklyéket, az nagyon jó is volt, megnéztünk két részt (fura volt mert annyira hozzá vagyok már szokva a magyarhangokhoz, az eredeti meg tök más), legalább telt az idő. Közben persze ebéd, ilyesmi, én néztem magunknak egy hévet, 17:58-as volt az eredeti terv. Aztán már iszonyú hamar letelt az a hátralevő 3-4 óra, én felöltöttem a szokásos szerelést, elpakoltam mindent ami kell, Zsolti meg még javában az egyetemi szemináriumi dolgozatát vagy nemtommijét gépelte. Direkt szóltam neki 45-kor hogy 5 perc múlva indulunk, erre jön 55-kor hogy „Ezt miből gondoltad hogy elérjük?” Na baszki… mindegy, nem lényeg, 10 percenként járnak a hévek és még így is odaértünk háromnegyed előtt egy kicsivel. Az volt a fura hogy most nem kellett kint tolongani a bejáratnál mint múltkor, hanem már akkor javában be lehetett menni. Mondjuk nekem ez nem túl logikus, mivel az volt november ez meg most április, de ez már tényleg mindegy. Így legalább bőven tudtunk magunknak helyet szerezni, egyből a második sorban, középen, ahonnan nagyon-nagyon jó rálátás nyílt a színpadra. Zsolti megtalálta ott az egyik sulis ismerősét, akit én mindig szoktam látni Sonata-s pólóban sétálgatni a folyosókon… hát, ezentúl talán rám is köszön majd. Szóval ők ott jól eldumálgattak én meg szemügyre vettem a társaságot… a legtöbben hátul ücsörögtek a padokon, és csak így az első három sor volt tele, olyan hülyékkel mint mi :) A színpadi berendezés mondjuk kicsit összezavart, volt ott kifeszítve egy Bloodbound-logós háttérvászon meg előtte egy Sabaton-logós dobszerkó… én mondjuk alapból úgy tudtam hogy a Bloodbound kezd, és ez így is lett.
Bloodbound - Sabaton
Kicsit késve, úgy negyed 8-kor sötétedett el a terem, diszkrét ordítások mindenfelől, elindult egy intro (amiről feltételeztem hogy a Tabula Rasa-ról van, mert nem volt ismerős. Viszont most hallgatom egymás után harmadszorra a TR-t és egyáltalán semmilyen intro nincs rajta)… és bejöttek a színpadra. Hihetetlen volt, mert ennyire közel még sosem voltam a színpadhoz, és ahhoz akit a leginkább látni akartam. Azért is volt fura mert könyörgöm, én ezzel a pasival beszéltem egy pár napja a fórumon és most itt van, teljes koncertszerelésben… na ja, rendhagyó módon nem bőrszerkóban hanem valami piros kosaraspólóban (egyébként ide tartozik az is hogy pár perccel a show kezdése előtt valaki kijött megvizsgálni a dobokat… akkor nem tudtam eldönteni hogy vajon Urban e az mert csak hátulról láttam, de most a pólót látva rá kellett jönnöm hogy tényleg ő volt). Ezután belekezdtek egy számba amit szintén nem ismertem. Ennek viszont már tényleg csak az lehetett az oka hogy az új albumról van. És tényleg, a végén amikor Pelle-vel dumáltunk ő megmondta hogy a koncert első száma a TR első száma is egyben, azaz Sweet Dreams of Madness. Akkor ezt persze nem tudtam, csak annyit hogy az énekből alig hallok valamit, és hogy van benne egy „hey…hey…” rész (egyébként kiderült hogy nincs, az csak ott koncerten jött automatikusan). Ami még érdekes volt nekem az az hogy Urban… hát tök más mint amilyennek elképzeltem. Mármint én ilyen kis félénknek gondoltam őt, nem valami Tobi-féle rohangálós típusnak… és milyen kellemeset csalódtam! Ugrált, futkorászott, pörgette a mikrofonállványt, headbangelt, és persze mindeközben csodálatosan énekelt. A szám végén megállt és bemutatta a bandát: „As you can see, we are Bloodbound… yes, we are Bloodbound and so freaking tired!” :D Meg hogy akkor most az első albumról a Metal Monster jön. Ezt már tudtam én is énekelni és közben erőteljesen szuggeráltam Urbant hogy hahó, nézz már ide, itt éneklek, ebből tudnod kéne hogy én vagyok az (fórumon viccelődtünk azon hogy majd az első sor környékén állok és kisegítem ha elfelejti a szöveget… igaz hogy az a Take One-ra vonatkozott elsősorban, de akkor ez nagyon nem érdekelt)… mert hát tényleg nem énekeltek valami sokan. Nem tudom, rajtam kívül hányan, kb. 5-re tippelek. Néha arra is nézett amerre álltam, de nem hiszem hogy túlságosan érdekeltem volna… akkor még ;) Amikor vége lett mondta hogy most szüksége lesz tőlünk egy jó hangos közös éneklésre, mert a második albumról jön egy szám. Ki ne tudta volna egyből hogy ez a Book of the Dead lesz? Én már amikor legelőször hallottam ezt a számot, mármint albumról, már akkor elképzeltem hogy milyen őrületes hatása lehet egy koncerten. A sorozatos „hey… hey…” miatt. És azért erre azok is ráéreztek akik nem is ismerték se a számot, se a bandát előtte. Na ennek is vége, legnagyobb bánatomra. Urban mondja hogy volt egy szám az elsőről, egy a másodikról, akkor most a harmadikról jön egy. És ismerünk e egy olyat hogy Take…? Én meg a másik 5 emberke kiabált hogy „…One!” Szóval Take One. Na itt még erőteljesebb szuggerálásba kezdtem, és akkor mintha tényleg odanézett volna, egyenesen rám… de persze ki tudja. Utána tudtam már hogy az utolsó számuk jön, de egyszerűen képtelen voltam elhinni. Ez az utolsó szám pedig mi más lehetett volna mint a Nosferatu. Meglepetésemre erőteljes nyomásba kezdett ott a tömeg ahol én álltam, és mintha a szöveget is sokkal többen tudták volna. Ennek azért örültem, ha a lökdösésnek nem is. Aztán amikor ennek is vége lett, Urban kivételével mindenki lement a színpadról, ő pedig előkapott egy fotógépet és csinált három-négy képet a közönségről. Bírnám ha benne lennék az egyikben ahogy ott nyújtózkodom és ordítok, majd ha fölrakja fórumra meglátjuk. Amikor végzett, ő is elment. Aztán egyszer visszajött, még pár kép, és megint elment. Aztán pedig megkezdődött az újabb várakozás a Sabatonra. Többen kántálták hogy „Sabaton! Sabaton!” meg néhányan azt hogy „Szombaton! Szombaton!” :D öhm… hát igen, voltak ott érdekes arcok is :D Azt mondjuk tudtam előre hogy Sabaton alatt nem lesz olyan nyugodt a társaság mint Bloodbound-on… azért ők felkapottabbak, többen ismerik őket, meg mondjuk a zenéjük is sokkal pogózósabb. Úgy negyed óra múlva újra sötét lett, bejött a színpadra egy kopasz, szakállas ürge. Én meg: „Úristen, Joakim, hogy nézel ki???” (ez nem a Hammerfallos Joacim… a Sabaton énekesét is úgy hívják. Csak ő k-val írja, nem c-vel) De kiderült hogy fölöslegesen lepődtem meg, ő csak a keyboardos volt. Joakim és a többiek nem sokkal utána jöttek be, és hát igen, pont úgy nézett ki ahogy emlékeztem rá a képekről: páncél, terepgatya, napszemcsi és irokézfrizura. Mindent összevetve, nagyon jól eltalált összeállítás ;) Egyből a Ghost Division-nel kezdtek, amit kívülről fújt a közönség. Én is énekeltem a refrént: „They are the panzer elite, born to compete, never retreat, GHOST DIVISION!” Utána amikor vége lett Joakim üdvözölt minket, nem tudom akkor mondta e hogy nem azért van kinyitva a slicce mert „I’m a dirty old man”, hanem mert három-négy koncerttel ezelőtt elromlott és most így kell hordania végig… mindenesetre valamikor ezt is mondta. Meg miután rengetegszer felhangzott a „Sabaton! Sabaton!” kántálás és csak nagyon nehezen halt el, egyfolytában vigyorgott és köszöngette hogy milyen jó arcok vagyunk. Hogy ez mennyire hihetetlen hogy eljönnek ide mint support banda, ráadásul vasárnap (erre valaki beordította hogy „Happy Easter!”), és ilyen elképesztő fogadtatásuk van. Szóval miután sokadszorra nevette el magát és köszönte meg a támogatást, magasba emelt egy üveg sört és elordította magát hogy „Egészségedre” :D De mondom, ez nem tudom melyik számok között volt, csak úgy leírtam ide. Na tehát Ghost Division… utána volt egy szám amit nem ismertem, de később megtudtam hogy az Art of War volt az. Ezután feltette egy kérdést hogy mit szólnánk a 40:1-hoz… mindenki ordított. Ebben a dalban van az „Always remember, a fallen soldier. Always remember, fathers and sons at war”-rész, itt mondta Joakim hogy szüksége lesz a segítségünkre (egyébként nagyon szépen hangzottak ezek a sorok ennyi torokból). A szám után ismét megkérdezte hogy akkor most mit szólnánk egy Cliffs of Gallipoli-hoz. A reakció ugyanaz mint az előbb, csak még hevesebben. Én is ordítottam mint egy őrült, nem hiába ez a második kedvenc számom az albumról. Itt is előre tudtam hogy mennyire jó hatással lesz ez a közönségre, és tényleg. Mindenki egyként üvöltötte a „Gallipoli!” részeket. Egyébként azt még meg kell jegyeznem hogy valami hihetetlen színpadi mozgása van a srácnak, szavakkal le sem tudom írni… mert ő nem rohangál, csak ritkán, hanem főleg egy helyben áll és… hát ja, nem tudom leírni. Majd keresek valami képet vagy videót ami ezt szemléltetni tudja, mert egyszerűen ezt látni kell. De vissza koncerthez. Ötödiknek jött az Attero Dominatus, aztán pedig amire a legeslegjobban vártam… The Price of a Mile. Ez a szám egyszerűen gyönyörű, szívettépően csodálatos, és az hogy a megismerkedésünk után egy héttel egyből hallhatom is koncerten… hát az meg hihetetlen érzés :D Végig énekeltem, közben figyeltem a srácokat. Az egyik gitáros állt előttem, nem tudom ő rám nézett e mert eltakarta a szemét a haja, de nekem nagyon úgy nézett ki. Talán mert olyan átéléssel énekeltem, néha becsukott szemmel, egyfolytában mosolyogva… de hát ezt csak úgy lehet. Nagyon-nagyon tapsoltam amikor vége lett. Akkor megkérdezte Joakim hogy „Would you sing with me on the next song?” persze hogy. Aztán „In Sweden we have a habit: we jump when we hear a song that we like. So, would you jump with me?” megint mindenki ordít hogy yeeeeah. És ő elkezdi: „To the gates of hell, as we make our way to heaven, through the nazi lines… PRIMO VICTORIA!” És az összes refrénnél ugrált ő is meg persze az egész közönség, hihetetlen volt. És bár előtte mondta hogy el sem hiszi hogy ez az utolsó szám, azért a Metal Machine/Metal Crüe páros még belefért ;) És hát… ennyi lett volna a Sabaton. Én már addigra szétordítottam magam és a kezem is fájt, mondtam is magamnak… könyörgök, ez még csak az előbanda volt!!! Nem is tudtam elképzelni hogy ezek után Hammerfall-ék vajon mivel rukkolnak elő hogy ezt felülmúlják És ez persze csak egy újabb kb. fél órás várakozás után derült ki, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Közben kimentem WC-re úgyhogy a mindent látós helyemnek annyi, de még így is pont megfelelően közel voltam az eseményekhez. Várakozás közben az egyetlen érdemleges dolog ami történt az az volt hogy egy bunkó hapi (gondolom nem teljesen józanul) elkezdi nekem hogy „Apuci…?” Na bazdmeg. Amikor látta rajtam hogy nem túlzottan értékelem a megjegyzését, hozzátette hogy „Nem, most tényleg!” Mindegy, nem is törődtem vele többet, különben is eltűnt mellőlem hálistennek.
Hammerfall
Amikor már pont kezdett rohadtul elegem lenni az egy helyben álldogálásból meg már a hasam is fájt tőle, akkor még egyszer utoljára elhallgatott a hangszóróból kiszűrődő zene, elaludtak a fények, és elkezdődött a főkoncert. Nem tudom miért a Punish and Enslave-vel kezdtek, én mondjuk vagy az Any Means Necessary-re (mert az az új album nagy slágere) vagy a Threshold – Secrets – Legion hármas valamelyikére (mert azoknak van jó introjuk) számítottam, de persze végeredményben ez mindegy (főleg mivel a Secrets kivételével később mind a hármat eljátszották). Én nekem mondjuk ez az új album egyik leggyengébb száma, nem bántam volna ha nem kell hallanom, de legalább hamar túl lettünk rajta. Utána Crimson Thunder… na itt már kellőképpen vigyorogtam. Eszembe ugrott Hajdúszoboszló, ott hallgattam mindig ezt… meg amúgyis, imádom. Hihetetlen hatásosan átjött a refrén, mindenki énekelt és így kb. pont úgy hangzott mintha albumról menne, ugyanaz a mély férfikórus… hiába énekelt az összes lány is a környezetemben, aljas módon elnyomtak minket. Utána jött a megszokott introval bevezetett Legion. Muszáj volt ezen is röhögnöm mert elképzeltem hogy ha ide most betoppan egy kívülálló, az vajon mit szűr le ebből az egészből? Nyilván hogy valami sátánista gyülekezet vagyunk… az az intro nagyon odabasz, egyszer mindenképp hallgassátok meg :D Na ennek a végén Joacim végre szólt is hozzánk valamit. Úgy kezdte: „Good evening Templars of Budapest!”, nálam már ez alapból extázist okozott :D Aztán mondta tovább: „Do you know why we come back on every fucking tour? Because we like you!” az éljenzés után: „Do YOU like Hammerfall? Would you hammer with us tonight?” meg hasonlók. És na hogy vezette be a következő számot? „Because we are Blood Bound, my friends!” Én hülye meg fölkaptam a fejem hogy Bloodbound, mi van, hol? Aztán leesett hogy ja tényleg, nekik van egy ilyen című számuk… :D Nem ártana nem elfelejtenem hogy magát a Bloodbound együttest is így ismertem meg… a lényeg, hogy ezután a Blood Bound jött, amit mindenki imád. Én is miután elmúlt az első sokk már tudtam énekelni :D Utána minden átvezető nélkül felhangzott egy motor zúgása, ebből tudtuk hogy Renegade jön. Amikor vége lett, Joacim megint beszélni kezdett: „In Sweden we have a thing that we call Slayer Neck. Do you know what Slayer Neck is…?” Itt egy kisebbfajta csönd… „Of course you don’t.” Mindenki nevet. Elmondta hogy Slayer Neck-nek azt hívják amikor koncert másnapján teljesen be van rögzülve a nyakad és mozdítani sem tudod a sok headbangeléstől. És még folytatta: ha másnap esetleg meglát valakit az utcán aki ma itt van és mégsem Slayer Neck-es a nyaka, annak szétrúgja a seggét :D (meg asszem itt volt az is hogy „Do you need to work tomorrow?” NO! „Do you need to go to school tomorrow?” NO!!! „Then you know what? Fuck tomorrow!” Mondjuk ezt azóta sem teljesen értem. Hogy most akkor holnap fuckjunk vagy most fuckjuk meg a holnapot… de talán nem is ez a lényeg.) És hogy talán ezen a következő számmal tudnak segíteni: Hallowed Be My Name. Naná! ;) Utána elkezdődött egy ilyen kis instrumentális átvezetés, ami közben teljesen sötét lett és lézerrel elkezdett valami kirajzolódni a levegőbe… ez a lézerdolog még sokszor előjött aztán, de ez volt az első jelentősebb. Az a valami aztán jól láthatóan egy pajzs formáját vette fel, egy H-betűvel a közepén. Aztán pedig berobbant a Last Man Standing (ebből egyenes úton következik hogy az instrumentális átvezetés az a The Abyss volt, csak mivel én általában egynél többször sosem hallgatom meg az instrukat, ezt nem tudhattam). Na ez volt az a pillanat amire az egyik legjobban vártam: hogy végre ne otthon, egyedül a gép előtt kelljen harsognom hogy „I! I am the one. The one! Who lost control. But in the end I’ll be the LAST MAN STANDING!” Issszonyúan imádom ezt a számot, bármilyen körülmények között tudom élvezni, de azért valljuk be, ennél jobb lehetőségem egyszerűen nem létezik rá. Annyira nem akartam hogy vége legyen!!! De hát, különben nem mehet tovább a koncert. Amikor vége lett, a közönség egyöntetűen kántálta hogy „Ham-mer-fall! Ham-mer-fall!” Joacim meg nevetett és mondta is hogy neki most keménynek és metalnak kéne mutatnia magát, de ez egyszerűen nem megy ha folyton mosolyognia kell miattunk :D Aztán mondta hogy most a Legacy of Kings-ről lenne egy szám, és „To introduce the next song, we need something really special. So I’d like to ask Mr. Anders Johansson to do some drums.” Én meg egyből: Heeding the Call!!! Hát persze, mi más, annak van az elején az a hihetetlenül jó dobrész! Kezdtem úgy érezni hogy ez az este már egyszerűen nem lehet rossz, ilyen kicseszett erős setlisttel…! És hát utána amikor meg belekezdtek a csodálatos Glory to the Brave-be… mert persze ballada is kell a népnek… hát kész lettem. A világtörténelem egyik legszebb balladája! Ha nem A legszebb. Közben egyszer mondta Joacim hogy „I’d like to see your hands.”, de igazából erre szükség sem volt. Mindenki egyöntetűen hajladozott és énekelt magától is. Utána megint egy instrumentális jött. Volt egy olyan halvány érzésem hogy a Something for the Ages az, az új albumról, és ebben Zsolti a végén meg is erősített. Közben lézerből kirajzolódott a PONTUS felirat, a gitárszóló alatt. Volt egy hosszabb dobszóló is, úgy a szám felénél, akkor meg hogy ANDERS. Az a dobszóló nagyon jó volt. Nem annyira mint Dani Löble szólója a Legacy Tour DVD-n, de jobb mint Dani Löble szólója a Hellish Rock turnén :D Szóval jó volt. Utána jött a banda bemutatása. Joacim Pontussal kezdte, aztán jött Anders, róluk semmi poént nem mondott csak hogy milyen jók. Fredrikről viszont így beszélt: „Do you remember that handsome guy on the Glory to the Brave album? After it, he just disappeared! Yes, he sold his bass, went to Paris and became a dancer in Moulin Rouge!” Mellettem egy srác ilyen hitetlenkedős-visítós hangon: „Mivaaan???” :D Az iszonyú poén volt. Nem tudom ez spontán jött e vagy valami belsős poén, de végülis mindegy. Aztán Oscarra: „The Lady in Red… sorry, the Man in Red.” A gyönyörű piros fellépőruci miatt. Utána Oscar mutatta be Joacimot mint „The voice of Hammerfall.” Előtte még ők ott poénkodtak valamit de az nem jutott el hozzám. Amikor ezzel végeztek, Joacim bejelentette a következő számot, az új album nagy slágerét. Any Means Necessary. Utána pedig jött valami amiről tudtam hogy ismerem, tudtam hogy szeretem is, énekeltem is a többiekkel együtt, de még amikor már javában ment a szöveg akkor sem tudtam rájönni hogy tulajdonképpen ez melyik szám. A refrénnél aztán persze beugrott hogy Threshold, de ez egy elég fura érzés volt… Utána a számomra semmi különösebb jelentőséggel nem bíró Keep the Flame Burning jött. Itt mivel úgysem tudtam nagyon a szöveget, kicsit próbáltam rendbe szedni magam mert addigra már iszonyúan fájt a hasam a sok állástól (meg mástól is de ezt akkor még nem tudtam…). Azért volt is ez rossz mert ha tudtam volna rá ugrálni vagy villázni vagy valami, akkor nem is érzékeltem volna hogy bajom van. Na aztán utána a Between Two Worlds még jobban betett. Nem azért mert nem szeretem, hanem mert ballada amire ha nem tudom a teljes szöveget (mint itt is) akkor végképp nem tudok mit csinálni. Amikor vége lett mondta Joacim hogy azért kellett még egy balladát játszani mert látták hogy milyen sok lány van itt. „Scream for me girls!” és az összes lány sikított egy óriásit. Az gyilkos volt :D Mellettem egy srác be is fogta a fülét. Utána: „Guys, you like when the girls are screaming like this, don’t you? Guys, scream for the girls!” Akkor meg a srácok ordítottak. „Now scream together!” és mindenki egyszerre. Nem sokkal később volt egy valahonnan gyanúsan ismerős „Scream for me Budapest!” felszólítás is. Hmm… Na amikor már alaposan kisikítoztuk magunkat, mondta Joacim hogy akkor most a Crimson Thunder-ről még egyet játszanak. Persze mi más lehetett volna az mint a Riders of the Storm? Aztán meg megint egy instru, ami zavaróan ismerős volt de nem jöttem rá hogy a Lore of the Arcane az. Utána meg a Trailblazers. Na és akkor ezután megkérdezte hogy ki az akinek ez az első Hammerfall koncertje. Elég kevesen, de azért jelentkeztünk páran. Erre: „Come on, you are not in school!” és megkérdezte mégegyszer, mi meg újra jelentkeztünk csak ezúttal egy diszkrét ordítás kíséretében. Aztán jött hogy akkor ki az aki már volt ezelőtt Hammerfall koncerten. Érezhetően a többség. „Na akkor tanítsuk meg az újaknak hogy mi a szokás! Ha ezt mondom: Let the Hammer…” és mindenki, szó szerint mindenki: „FALL!” Ez nem volt elég neki. Akkor mégegyszer. Let the Hammer… FALL!!! Még ez se. LET THE HAMMER… FALL!!!!!!!! Joacim: „Okay, now something is standing in my pants again.” :D Ja igen, ha ebből még nem találtátok ki, a Let the Hammer Fall jött. Nyilván minden egyes refrén végén elhangzott ugyanaz az üvöltés. Egészen hihetetlen volt. A refrének közben egyébként megint ment egy lézershow fölül: egy templomos aki először felemeli a kalapácsát, aztán a megfelelő részeknél lesújt vele. Amikor ennek a csodának is vége lett, megint teljesen sötét lett. Néhányan már türelmetlenül mozgolódtak körülöttem, amikor elkezdett kirajzolódni a levegőbe egy felirat. Illetve csak felvillanó szavak: Do... You… Want... More? Aztán még egyszer gyorsabban: Do. You. Want. More. Budapest? Hatalmas éljenzés. És mindenki visszarobbant a színpadra elkezdeni a Hearts on Fire-t. Hát mit mondjak. Ott énekelhettem másik 2000 emberrel együtt a Hammer-himnuszt. Óriási. A refrénnél meg ugrálás. Ahogy azt Sabatonék tanították ;) És az a jó hogy ennek a szövege is olyan ami annyira odaillett: „For years shunned by society, outcasts, condemned for our beliefs, our legions grew in secrecy. And now the time is here, I see the Tempars everywhere, the freedom call is drawing near.” meg „We hold our rebel banners up with pride, the color’s crimson and the Hammer is the sign!” Varázslatos volt, tényleg mintha valami szekta lennénk :D Sajnos azonban ennek is vége lett. A színpad tetejéről vízesések kezdtek folyni és felhangzott a Dreams Come True. Először nem is tudtam hirtelen hogy ez most élő e, de amikor láttam hogy Joacim már iszogat meg sétálgat akkor rá kellett jönnöm hogy nem. Elég sokáig ott maradhattam egy helyben, még mindig a koncert hatása alatt mert időközben az Always Will Be is elkezdődött. Aztán gondoltam szerencsét próbálok az első sorban, de persze az utolsó setlistet megint valaki más szedette le az orrom előtt. Mindegy, az első sor arra is jó volt meg tudjak végre támaszkodni valamiben. De nem akartam túl sokáig ott pihegni, egyrészt hogy ne legyen nagy sor a merchpultnál mire odaérek, másrészt hogy véletlenül se szalasszam el Urbant.
Utána
Tehát elindultam kifelé, közben találkoztam Zsoltival. Először egyenesen a Sabaton – Bloodbound standhoz mentünk, a legutóbbi koncert miatt abból indultam ki hogy majd ott fognak ácsorogni a srácok. Hát rohadtul nem. Mindegy, én megvettem amit meg akartam, 2 póló és a CD… azért nem ment zökkenőmentesen, mindkét árus először férfipólót akart rámtukmálni, hiába mondtam hogy hahó girly vagyok ha még nem tűnt volna föl. Miközben ott bolyongtunk hogy akkor először mit is, megláttam Urbant egy sráccal dumálni. Persze én egyből leblokk, bátyám meg már ment is volna vele beszélni csak mielőtt egyáltalán elindulhatott volna, elmentek hátrafelé. Jó hát... gondoljuk majd jönnek visszafelé. Titokban kicsit még örültem is neki hogy nem sikerült egyből a nagy találkozás, nem voltam még rá fölkészülve hogy csak úgy előkészület nélkül odamenjek hozzá. Elindultunk hátra amerre ők is, de sehol nem találtuk őket. Mondja Zsolti, menjünk ki az épületből és ott menjünk hátra, hátha valahogy kimentek. Kimentünk, hátra, ahogy azt kell... ott van két bazi nagy busz. Nekem még ez is élmény, azért turnébuszt ilyen közelről… legközelebb Kai majd be is visz, hehe. Ott várt még kicsit arrébb pár srác, odamentünk hozzájuk. Egyikük egyből: "Csak nem autogrammért...?" Mondom csak de. Velük vártunk egy darabig, aztán bátyám kiszúrt egy másik srácot, akivel mint később kiderült ők már koncert alatt egymás mellé sodródtak, most meg véletlenül pont ő is ott volt. Na aztán persze kiderült hogy ez annyira nem is véletlen, hiszen ő mint a Hardrock.hu munkatársa van ott. Na mondom baszki, ilyen nincs :D Amúgy iszonyú jófej volt, szóval amikor egyszer mondtam nekik hogy azért járok a bátyámmal koncertre mert a barátaim között nincs egy olyan truemetalos arc se aki mondjuk erre képes lenne, mármint hogy pl. hajnali órákban egy turnébusz körül lebzselve autogrammot tarhálni, erre azt mondta: "Na akkor most már itt vagyunk mi!" vagy valami hasonló, mert ketten voltak. Kis kitérő... szóval ott várakoztunk, közben jött még egy srác is, egy enyhén illuminált állapotban lévő, de még így is nagyon aranyos srác (aki burkoltan nyomult rám: körkérdést intézett hogy ki hány éves aztán amikor megtudta hogy én 17, akkor enyhén csalódott lett... "dokumentációt készítek a Hammerfall-nak" címmel jó hosszan kamerázott... aztán a végén ő is megölelgetett, amikor eljöttünk. Azért ez nem esik rosszul még akkor sem ha tényleg durván be volt állva a srác). És akkor hirtelen megindult az első hullám, megjelent Pelle (Bloodbound dobos) meg a Sabatonos srácok nagy része (ja igen, a Sabaton énekese korábban rejtélyes körülmények között eltűnt két csajjal az éjszakában...). Na bátyám odanyomkodott hogy mondjam már meg neki hogy fórumos vagyok... én meg igazából rohadtul nem tudtam hogy ki ő, nem ismertem meg, és csak később jöttem rá hogy nem is ismerhet engem mert vele nem beszéltem... mindegy, a Tabula Rasa CD-met viszont aláírta, meg persze a pólómat is megdicsérte. Zsolti meg iszonyú hosszan dumálgatott vele ("Hol játszotok legközelebb?" "Ööö, hol is? Pillanat megnézem, mindig elfelejtem hogy éppen hol vagyunk." meg hasonlók), néha én is közbeszóltam... pl. hogy megkérdezzem, legközelebb nem akarnak e headliner-ként jönni, mire azt mondta hogy sajnos annyira sokan még nem ismerik itt nálunk a bandát... ami igaz is. Viszont valahogy szóba került az Edguy, mire azt mondja... "Szó van róla hogy lesz egy turné..." én meg magamban: "Amin ti és ez Edguy együtt lennétek? Könyörgök, mondd hogy igen..." ő folytatta: "... a Gamma Ray-el." Ollé! :D Ami azt jelentené hogy akár még idén! Mármint ősszel új Ray-album és aztán... hát behalnék ha ez sikerülne! Szóval, ők ott beszélgetnek... Pelle pedig megkérdezi hogy megyünk e velük afterparty-ra, ő sem tudja hova de nincs messze innen. Naná! Pulzus százon, értitek… party-zni hívott egy zenekartag! Kiderült hogy a Dürer kertről van szó. Oda is mentünk, aztán úgy negyed óra múlva jöttünk is vissza hogy elkapjuk az összes többi tagot. Sikerült is visszatalálnunk egy húsz perces bolyongás után... át a ligeten, nem tudom ebben mi volt a nehéz, de... :D mindegy. Legalább hárman félreigazítottak minket, én meg teljesen pánikoltam hogy basszus ha visszaérünk és nem lesz ott már senki… Legnagyobb megkönnyebülésemre még ott volt mindenki, mármint nem bandatagok hanem a többi srác, semmiről nem maradtunk le, még mindig vártak a Hammerfall-ra. Igazából nem tudom mennyit vártunk mire Oscar végre kijött... elég sokat, azt hiszem. Szóval ő jött ki elsőnek, mindenki aláiratott mindent (legtöbben, ahogy mi is, a jegyet), elkészültek a fotók. Említett részeg srác vagy ötször átölelte szerencsétlent meg legalább annyiszor kezet is fogott vele. A következő aki kijött az Pontus volt. Addigra már kevesebben voltunk, Hardrock.hu-s srác (azaz Marci) és a barátja (Patrik) nem sokkal előbb mentek el, pedig ők pont hogy Pontus-szal akartak volna összefutni... csak hát előtte valaki szállított egy olyan téves infot hogy még legalább két óra mire mindenki kijön. Pontus után tényleg rengeteget vártunk. És a következő aki jött az... Urban volt. Fogalmam sem volt hogy még ott van! Bátyám leszólította, végre nekem is sikerült normálisan bemutatkoznom... és tutira tudta hogy ki vagyok, mert amikor mondtam hogy Shaera, akkor ő egyből mondta hogy egyébként tényleg ne féljek hogy hülyeséget írok, nyugodtan írjak csak bármi baromságról ami eszembe jut... :D Aztán vagy háromszor kezet fogott velem ("Hello!" "Nice to meet you!" "Nice to have you on the forum!" :D). Ja meg látta a kezemben a bookletet, és kérdezi mit akarok azzal csinálni. Mondom aláiratni, csak nincs nálunk toll. Erre ő: "Oh guess what?" kotorászik a bőröndjében, előszed két tollat. Kérdezi ezüst vagy fekete, mondom fekete mert Pelle is feketével írta alá korábban. "But I wanted to be unique!" és kaptam egy bazinagy aláírást :D Később jött Fredrik (a Bloodboundos Fredrik, csak mert a Hammerfallban is van egy és nem csodálkoznék ha a Sabatonban is lenne… svédek…), vele is aláirattam (kaptam szivecskét az i-re), Urban adott neki tollat. Persze ő is az ezüstöt akarta de erre Urban: "Én tudom hogy a feketét szeretné. Nem tudom honnan tudom. Megérzés." Eheh. Meg hogy "Yes I have a lot of pens. Once I was the Keeper of the Seven Pens." :DDD Ééés hát ez oltári volt, ugye utána csináltuk a fotókat és mondta hogy persze, nyugodtan csináljunk egy rakás fotót, amennyit csak akarunk. Arra abszolút nem számítottam hogy át fog ölelni... mármint így. Én beálltam hogy átkaroljam hátulról, ő meg... :) Utána Zsolti még beszélgetett vele, kérdezgette hogy mióta énekel meg ilyesmi... nem is tudtam hogy eredetileg basszgitáros akart lenni (azt is mondta egyébként hogy ezen a turnén ez volt eddig a legjobb koncertjük, és én hajlok arra hogy higgyek neki). Kicsit később ott kellett hagynunk őt mert kijött a Hammerfall maradéka is (végre valahára), mindenkivel aláirattuk a jegyeket, megvolt minden amit akartunk. Néhányukban mondjuk eléggé csalódtam. Amennyire aranyos volt Oscar, annyira tartózkodó volt Anders… és annyira buzis Joacim. Mire végeztünk, Urban sehol. Pedig azt mondta csak akkor megy el ha megjön az a csaj aki majd holnap (azaz ma) körbevezeti őket a városban. Szóval biztos ez volt a helyzet. Még egy kicsit hallgattuk ahogy a srácok tanítják Andersnek hogy vörösboros kóla, meg hogy „Szeretem a sört”. Egész jól ment neki, vajon miért X) Aztán pedig már jöttünk haza. Itthon gyors folyadékpótlás után ágyba dőltem, és vagy egy órán keresztül az egész nap rajtam lévő Gamma Ray-es pólómat szagolgattam. Nem tudom elmagyarázni miért. Ez olyan mint pl. amikor FEZEN-ről hazafelé végig a vállamat szagolgattam mert Weiki-cigi szaga volt. Hát most a pólómnak volt PeCsa-cigi szaga. És rájöttem, imádom ezt az illatot :D
Hát ennyi lenne a sztori. Hogy mi a tanulság? Nem igazán kell törnöd magad ha kedvenc metalbandáddal akarsz találkozni egy koncert után. Csak jó sokáig ébren kell tudnod maradni, tudnod kell hogy hol a busz és néminemű angoltudás sem árt (más stílusú bandáknál nem tudom garantálni a sikert, a divatpop „sztárokat” biztos 500 testőr védi).
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Beszámoztam ha nem gond, hogy tudjak normálisan válaszolni.
1. Na ja, általában koncertek után én is úgy járok és emelgetem a lábam mint valami reumás nénike... :D
2. Akkor jó. Akkor megcsináltam amit kért X)
3. Jaja, olvastam a te beszámolódban hogy ez volt. Csak addigra már eldöntöttem hogy a sajátomban csak olyat írok le amit tényleg hallottam, így könnyebb is visszaadni. De így már értem mi volt ott a vicc és miért mondta Joacim a Let the Hammer Fall előtt hogy "again".
4. Legközelebb nem tudom mit találnak majd ki hogy ezt a látványt felülmúlják. A második mondat meg totál igaz rám is.
A lemezekre majd akkor reagálok ha tényleg jó alaposan meghallgattam őket, de köszi az észrevételeket! Írj máskor is :)