Bevezető

Mielőtt belekezdenék, gyorsan elmagyarázom mi is ez az egész Avantasia és én miért rajongok érte ennyire, különben semmit nem fogtok érteni az egészből. Nem egy szokványos zenekar ez, hanem inkább egy kisebbfajta színházi társulat. Az egésznek a kitalálója az Edguy énekese, Tobias Sammet (továbbiakban csak Tobi), aki összegyűjtött egy rakás ismert és kevésbé ismert power metal előadót, zenét szerzett, szövegeket írt, és kitalált egy baromi hangulatos történetet, amit 2001-ben The Metal Opera címmel albumra is rögzítettek. Ezt követte a folytatás egy évvel később. Mindenki azt hitte hogy itt vége, mígnem idén kijött a The Scarecrow című konceptalbum, amit aztán az összes kritikus alaposan lehúzott (nem tudom miért, nekem irtóra tetszik). Erre az albumra építették ezt a 14 állomásos turnét, és mindenkit buzdítottak a részvételre, mivel ilyen már nem lesz soha többet. Az összes közreműködő zenészt felsorolni nem tudom meg nem is akarom, úgyhogy csak a fontosabbak: ugyebár maga Tobi, aztán Jens Ludwig (szintén az Edguy-ból), Markus Grosskopf (Helloween), Kai Hansen és Henjo Richter (Gamma Ray), Sharon den Adel (Within Temptation), Oliver Hartmann (At Vance), Andre Matos (Angra), Jorn Lande (ex-Masterplan), Timo Tolkki (Stratovarius), Roy Khan (Kamelot), Sascha Paeth (ex-Heaven’s Gate), Alice Cooper, Alex Holzwarth (Rhapsody), Amanda Sommerville, Bob Catley, Rob Rock (Warrior)… meg persze maga a naaagy Kiske, a metal-ellenes dumáival meg a hülye fejével… érdekes, azért erre mégis hajlandó volt… na mindegy. Azt nem lehetett tudni hogy a felsoroltak közül a turnéra kik mentek, ezért volt az egész olyan meglepetésszerű. Ennyit röviden a bandáról, most rátérek a szerdai napra.

Előkészületek

Úgy döntöttünk hogy most nem megyünk ki olyan baromi korán, hiszen nem tudnánk beállni sehova, Avantasia előtt más koncertek is vannak a HammerWorld színpadon. Tehát olyan 6 körül érkeztünk bátyámmal meg Ronival (aki a bátyám egyik lány haverja), megvettük a piákat, aztán leültünk dumálni nem túl messze a sátortól. Én figyeltem az embereket, és eléggé csalódott voltam. Az egész nap folyamán összesen 5, azaz öt darab Maiden-pólós embert láttam, és más rockert se olyan sűrűn mint előző nap. Tudom hogy az a koncert kedden volt, de emberek! Ne haljon meg a lelkesedés! Zsoltiékkal megbeszéltük hogy a 8 órai Volbeat-re is benézünk, hátha megtetszik. Én olyan fél 8 körül otthagytam őket, hogy keressek magamnak egy kultúráltabb WC-t (lehet hogy túl nagyok az igényeim? Mindenesetre nem bírom a Toi-Toi-okat…). Tudtam hogy a Nagyszínpad közelében van egy blokk, ezért próbáltam arrafelé orientálódni. De amilyen rosszul ki van plakátozva az a hely… hát vagy negyed óráig bolyongtam, aztán még kétszer annyit vissza. Útközben azért odamentem a Nagyszínpadhoz is, próbáltam megállapítani hol állhattam tegnap. Addigra már összegyűlt a sok Alanis Morrisette-rajongó (lehet hogy nem így írják, nem tudom), bár szerintem közel sem voltak annyian mint Maidenen. Hehe. Na a lényeg. 8-ra valahogy visszakerültem Zsoltiékhoz (itthon megnéztem a térképen és valamit nagyon elcseszhettem, mert tök más irányba kezdem el bolyongani mint kellett volna…) és bementünk Volbeat-re. Nem volt túl nagy a tömeg, viszont iszonyatos hőség volt. Maga a zene nem nyűgözött le… kicsit eszembe juttatta azokat a Metallica-pillanatokat, amikor James-nek elcsuklik a hangja ének közben… annyi különbséggel hogy itt végig úgy ment. Volt egy kb. 20 főből álló lelkes rajongótáboruk betömörülve a színpad elé, de különösebb ovációt nem váltottak ki egyszer sem. Én közben megfigyeltem, hogy itt nincs kijelző. Szóval szívni fogok ha nem találunk egy jó helyet. Kb. 3 számot hallgattunk végig (Lauren-feeling… átvezető szövegek nélkül összefolyt volna az egész), aztán kijöttünk és inkább elmentünk pizzázni. Na és itt találkoztunk azzal a három sráccal… én azt hittem Roninak valami régi haverjai, mert úgy üdvözölték egymást, puszival meg minden. Aztán kiderült hogy össz-vissz egy napja ismerik egymást… amikor én is odaálltam akkor rám nézett az egyik (aki a legjobban nézett ki amúgy), azt mondta „Hé, téged még nem is ismerlek!”, bemutatkoztunk (Máténak hívják), és engem is megpuszilt. Nos… aki ismer, sejtheti ez milyen kihatással lett az amúgyis magas hangulatomra. Mert nekem ez teljesen hihetetlen. Jó két éve az után vágyakozom hogy legyen egy hozzám hasonlóan metalos pasim, vagy legalább egy haverom, akivel tudok beszélgetni ilyen témákról. De mindig az az érzésem volt hogy az ilyenek engem nem vennének figyelembe, lévén nem úgy nézek ki… erre tessék, itt volt ez a hihetetlenül szimpatikus 3 fiú, és még csak a nevüket sem kérdeztem meg… illetve a keresztnevüket igen, de hát azzal sokra megyek. Ők is az első sorra törekedtek úgyhogy otthagytak minket azzal, hogy még úgyis találkozunk… és valóban láttam is őket mivel abban a sorban álltak ahol én, de többet nem beszéltünk. Most abban reménykedem hogy Helloween-re is jönnek vagy ők, vagy valaki hozzájuk hasonló… na de eltértem a témától. Miközben dumáltunk, odajött egy elég érdekes fazon, és azóta él bennem amit akkor mondott: „Magyarok vagytok? Hát ez kurva jó!” aztán kezet fogott a srácokkal, nekem meg Roninak odadobta hogy „Hello csajok”, és megkérdezte hogy hol van a Zúzda Színpad. Mintha mi tudtuk volna… azért rendesen útbaigazítottuk szerencsétlent X) Ezt csak azért írom le, mert az egész Szigetes dologból ez az egyik, ami a legjobban lenyűgözött: hogy mennyire közvetlen és barátságos mindenki. Tök ismeretlenek mondják neked minden ok nélkül hogy „Have a nice day!”, hihetetlen. Két nap alatt is rengeteg ilyen élményem volt.

Koncert

Fél 10-re volt meghirdetve a koncert, mi bementünk negyedre, és találtunk is helyet kb. a harmadik sorban. Nem volt valami jó a kilátás, főleg miután még egy magas hapi is beállt elém, de gondoltam nem baj, úgyis a zene a fontos. Volt mellettünk egy anyuka a kisfiával, kb. 8 éves lehetett. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült hogy egyenesen New York-ból jöttek, egy csomó jó bandát szeretnek, többek között Helloweent, Nightwisht, ilyesmiket. Onnantól kezdve a kissrác lett a kedvenc, koncert közben is mindenki ajánlkozott hogy a nyakába veszi. Annyira aranyos volt az egész! A sok – kívülállók számára – zord rocker ott viccelődött meg fotózkodott vele, annyira édes volt! Akkor éreztem hogy igazam volt a power-rajongókkal kapcsolatban. Sokkal normálisabbak voltak, mint a Maidenesek. Nagyon nagy lökdösődés nem is volt, csak tőlünk távolabb verekedtek páran poénból. Meg voltak ketten akik pont előttem smároltak és közben mindenkinek nekimentek meg össze-vissza vonaglottak a zenére. Elég… érdekes látvány volt. A koncert legalább negyed órát késett, közben próbálgatták a hangszereket meg fényeket a technikusok, mentek az „Avantasia! Avantasia!” kiabálások (valaki később azt is beordította hogy „Istenek vagytok!!!” )… és számomra meglepően sok ember gyűlt össze. Becslésem szerint megvoltunk 20.000-en is. És akkor végre, VÉGRE elsötétült a terem, csak a halvány kékes fények égtek, a háttérben addigra már ott volt a Scarecrow borítójáról ismert csontváz, és megszólaltak a Prelude hangjai. Hatalmas éljenzés a színpadra lépő zenészeknek, akikből én akkor még semmit sem láttam. Az első szám a Twisted Mind volt, Roy Khan helyett az isteni Jorn énekelt. Ő volt Tobi mellett a második akit mindenképp látni akartam. Ez nem tudom melyik számnál következett be, de arra emlékszem hogy a színpad közepén állt, én meg teljesen sokkos állapotba kerültem, elakadt a lélegzetem és azt suttogtam: „Láttam… láttam…” mint egy hülye. De nem hallotta senki. Hihetetlen volt. Mindenki kívülről fújta a szöveget, ment a csápolás, headbang, minden ami kell. A második szám a Scarecrow volt, a csodálatos folkos kezdésével meg a hihetetlen hangulatával. Odáig voltam Tobi meg Jorn hangjáért, élőben még jobban mint amúgy. Azt meg tudtam hogy a refrén alatt itt őrület lesz, mert az lemezről is olyan hogy muszáj ugrálni meg énekelni rá. Az Another Angel Down előtt már beszéltek is végre, köszöntötték a közönséget, Jorn bemutatta kettőjüket. Nem hazudok ha azt mondom hogy mindenki tudta az összes szám teljes szövegét. Nem csak a refréneket énekelte a közönség, hanem az egészet. Azt hittem a végére nem is lesz hangom. Utána Reach Out For The Light jött. Mindenki ezt éljenezte a legjobban, én annyira nem vagyok oda érte. Az elején kialudtak a nagy fények, csak a fehér reflektorok világítottak, és mindenki nyújtózkodott a fény felé… ahogy az a címben is szerepel. Kiske részeit az összehasonlíthatatlanul szimpatikusabb Andre Matos énekelte, akinek egyébként teljesen hasonló a hangfekvése. A szám közben Tobi előszedett egy hatalmas magyar zászlót és azt kiabálta miközben lengette: „This is for you!” (később kiderült hogy ezt minden országban eljátsszák… de akkor is nagyon aranyos volt). Következő számban megszólalt Bob Catley is: The Story Ain’t Over. Énekeltem amilyen hangosan csak tudtam, a mellettem álló idősebb pasi meg valószínűleg meghallotta mert ott vigyorgott rám, mint aki azt mondja: „Ez az, így kell ezt!” De hát nincs ebben semmi meglepő. Tök családias hangulata volt az egésznek, és hát MINDENKI énekelt! Aztán volt Shelter From The Rain, egy újabb Kiske (vagyis ez esetben Andre) dal, semmi extrával, hacsak a hihetetlen hangulatot nem számítjuk annak… ami pedig végig megvolt. Utána pedig a show egyik legemlékezetesebb Tobi-szövegével felvezetett Lost In Space. Úgy kezdte, hogy „Most egy nyálasabb számunk jön, amit elég sokan ismernek.” Erre így senki nem reagált. Én azt hittem Carry Me Over, vagy Cry Just a Little, vagy valami hasonló… Tobi folytatta: „Miért, a heavy metal az őszinteségről szól, nem?” aztán a seggfej újságírókról kezdett magyarázni („asshole journalists”), akik kicikizték ezt a számot. És buzdította a közönséget, hogy „Ugye ti is utáljátok a seggfej újságírókat? Ugye egyetértetek abban, hogy a seggfej újságírók állandóan seggeket nyalnak?” És erre a hatalmas éljenzés :D Óriási volt. És meg kell mondjam, csodálatosan előadták élőben a Lost In Space-t (bár én mindig is szerettem), semmi nyálas vagy gagyi nem volt benne. A nyolcadik az Avantasia volt, amit kitörő ovációval fogadott a közönség. Nem csoda… aztán Serpents In Paradise, ezekről nem tudok külön-külön beszélni mert egyikhez se kötődik úgy különösebben semmi. Amikor vége lett, mindenki hatalmas megdöbbenésére Tobi bejelentette, hogy az utolsó szám jön. Én meg totál ledöbbentem. Nem volt még se Toy Master, se Seven Angels, se a banda bemutatása… senki nem értette, és mindenki óóóó-zott. Egyébként a Promised Land volt ez az „utolsó szám”, és nem tudom miért mondta Tobi hogy egy német gyorsétterem láncról fog szólni… biztos valami szójáték. Előtte Jorn még poénkodott hogy „Azt hittem a seggfej újságírókról fog szólni…” Szóval bár nem vagyok oda ezért a számért, próbáltam kiélvezni az utolsó perceket (azért az vicces volt amikor Tobi megjelent egy hatalmas Bayern München zászlóval a hátán J Amikor vége lett nem volt semmi extra, elhalványodtak a fények és leállt a zene. Aztán nem sokkal később felhangzott pár lassú gitárdallam, felismertem a Toy Mastert… és hatalmas éljenzés tört ki. Először nem értettem… azt hittem csak a ráadásnak örülnek ennyire. Aztán lassacskán leesett, hogy biztos valami különleges meglepetésember lépett a színpadra… Kiske, vagy maga Alice Cooper? Nyújtózkodtam hogy jobban lássak… és megláttam Henjo-t. Lehetetlen volt nem felismerni. Az a szemüveg, meg az a pöttyös kendő a nyakában… Na de ha Henjo itt van akkor… csak nem KAI került elő az előbb??? Hát de. Maga Kai Hansen. A gitárhős. Az egyik legjobb power szövegíró, aki valaha csak létezett. És nem csak hogy ott volt, de ő énekelte az egyik kedvenc számomat, frakkban, cilinderben és sétapálcával a kezében… mostantól ha ezt a számot hallgatom, ez a kép fog bevillanni. Így már megértettem a hatalmas tombolást, és én is csatlakoztam. Még két ráadás szám volt: Farewell, ahol végre beszálltak a csajok is az éneklésbe (nagy bánatomra Sharon nem jött el, őt valami másik nő helyettesítette. De Amanda ott volt). Ennél a számnál lehetett a legösszefüggőbb és leghangosabb közönségéneklést hallani. Azt a refrént nem lehet elfelejteni, ha egyszer már hallottad. A második szám, ahogy mindenki sejtette, a Sign of the Cross volt. Viszont a „From a world of reign they come!” után nem folytatódott az ének, helyette Tobi nekiállt mindenkit bemutatni (előtte még elmondta, hogy ez nem csak a koncerten és így a turnén az utolsó szám, hanem örökre. Mivel hogy nem lesz több Avantasia-album L ) Megtudhattuk hogy Sascha Paeth-nek (nekem mostantól csak Sascha 2. Mert ő nem AZ a Sascha, félreértés ne essék) köszönhetően lett új album és turné, másnak eszébe sem jutott volna. Ezért igazán hálás vagyok neki J Minden tagnak nagyon megköszönte az együttműködést, a bemutatások közül még Kai-ét emelném ki, aki Tobi szerint „One hell of a good singer, one hell of a good songwriter and one hell of a good guitar player.” (mivel Kai amellett hogy most a Gamma Ray-ben játszik, Helloween alapító tag volt egykor. A legtöbben még mindig onnan ismerik). Miután mindenkit alaposan megtapsoltunk, eljátszották a számot a feléig, onnan meg átváltottak a Seven Angels refrénjére. Amikor vége lett, mindannyian kiálltak a színpad szélére, és így végre láthattam a csapatot egyben is. Ennyi volt maga a koncert. Elkezdett elfele szállingózni a tömeg, mi Zsoltival próbáltunk pengetőt vagy valamit kéregetni, hát nem jött össze... kifelé menet meg összefutottam két rapperrel, épp nyomultak befelé a sátorba. Gondoltam szólok nekik hogy kicsit el vannak tévedve, aztán inkább hagytam, végülis azt csinálnak amit akarnak. Volt még valami hazafelé? Ja igen, egy kisbusz majdnem ráhajtott a lábamra... pontosabban én léptem majdnem a kisbusz alá... hehe. Kicsit el voltam kábulva még mindig...

Élmények

Néhány pillanat annyira élénken él az agyamban, de még nem írtam le őket mert nem emlékszem hogy pontosan mikor voltak… pl. ilyen volt az amikor Tobi kijött egészen a közönség elé (mert a színpad előtt voltak ilyen kisebb emelvények amikre át tudott lépni) és ott énekelt, én meg nyújtózkodtam hogy észrevegyen. Nem valami jellemző rám, igaz? Egyébként istenien nézett ki. Újra elkezdte növeszteni a haját, hmm… (najó most nem olvadok el. Inkább reménykedem hogy jövőre Edguy-jal is jön hozzánk és újra láthatom). Az is felejthetetlen volt amikor mondta hogy „… here in BudapeSZt” itt egy kisebbfajta éljenzés. Aztán krákogott egyet és folytatta: „BudapeSt. So. Budapesssst.” Direkt jó hosszan :D itt már hatalmas éljenzés (egy csomó külföldi frontember sz-el ejti. Tobi meg kimondta s-el, csak a kedvünkért. Mondjuk Bruce is kedden, de az most nem számít). Szóval félelmetesen jó volt az egész. Varázslatos hangulat és újabb életreszóló élmények!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés