Előkészületek

Bármilyen nehéz is lesz, valahogy szavakba kell öntenem a tegnapi nap eseményeit. Mert ez a sok apró kis mozzanat, amik most az agyamban vannak, hát ezeknek meg kell maradniuk örökre. És a mai Avantasia-buli esetleg elhomályosíthat olyan dolgokat, amik most még megvannak. Szóval. A legelején kezdem. Felkeltem úgy 10 körül, és lefeküdtem olvasni, hogy lekössem magam (Maidenes könyvet olvastam, amit végül mégsem kellett visszaadnom). 1 körül felkelt a bátyám is, akkor kerekedett egy elég nagy veszekedés közte és anya között. Nevezetesen azon, hogy ő már ki akart menni helyet foglalni, ami anya szerint – és akkor még szerintem is – értelmetlen volt. Mármint 1 órakor helyet foglalni egy fél 10-kor kezdődő koncertre. A vége ez lett hogy Zsolti elment, otthagyta ezt a borús hangulatot a lakásban. Pont erre vágytam életem első koncertje előtt, végülis… én csak 3 körül indultam el. Pénz az egyik zsebbe, mobil a másikba, a jegyet meg a kezemben szorongattam mert nem akartam elveszíteni. Anya felhívott útközben, de nem értettem mit hagyhattam otthon… aztán amikor leszálltam Filatorigátnál, akkor sikerült elérnem. Úgyhogy az első hévvel vissza haza a szemüvegemért. Heh… jellemző. Nade. Kb. 4-re sikerült másodszor is odaérnem. Fogalmam sem volt hogy mi van, hova kéne mennem, úgyhogy követtem a tömeget. Közben végig az járt a fejemben: „Basszus… itt vagyok a Szigeten. A SZIGETEN!” Azt hiszem csak akkor fogtam fel igazán (egyébként lehet röhögni, de nekem ez az első ilyen élményem. Had élvezzem már ki). Aztán a következő amire felfigyeltem az volt, hogy Iron Maiden-pólós emberkék mindenhol. De szó szerint mindenhol (jó meg néhány Metallica, Ossian, AC/DC, Whitesnake…) Mondjuk erre számítottam, de… képzelhetitek. Én tipikusan az a fajta vagyok, aki ha a városban sétálgatva meglát egy rockert, fél óráig azon vigyorog (van még ilyen rajtam kívül?). Persze jó értelemben. Egyszerűen jó kedvem lesz attól ha egy velem azonos érdeklődési körű egyén megy el mellettem. Még ha ő ezt nem is látja rajtam, akkor is. Szóval az egész olyan volt, mint a mennyország. Akkor a Nagyszínpadnál kb. 30 ember üldögélt/álldogált. Kiszúrtam Zsoltiékat meg ők is integettek nekem, úgyhogy odaverekedtem magam (kis túlzás… akkor még tök simán be lehetett jutni). Úgy látszik megérte korán odamenni, meglett a vágyva vágyott első sor, illetve nekem a harmadik, ami tökéletesen megfelelt (azt még illik tudni, hogy kb. egy héttel ezelőtt a bátyám azt mondta, ne menjek velük előre, mert agyon fognak taposni a lelkes emberkék. Ki vagyok én hogy ezt elhiggyem…) Akkor már azon agyaltam: „Életem első Iron Maiden-koncertje. Sőt. Életem első koncertje. Majdnem legelöl vagyok. Hihetetlen…” Alaposan szemügyre vettem a nemlétező színpadképet. A híres egyiptomi díszletekből egyelőre csak két csík látszott a legfelső reflektorokon, meg egy Anubisznak öltöztetett játékmaci-szerűség a dobszerkó mellett. Megkezdődött a várakozás. Gyűltek az emberek, de tökre úgy tűnt, hogy alig leszünk. Olyan 6 körül meg is jegyeztem: „Ennyi? Ez hol van 60.000?” (mert a TV-ben azt mondták, annyi lesz). Már akkor megvolt a hangulat, pár részeg emberke kivételével mindenki iszonyú jófejnek tűnt. Komolyan, ennyi jó pasit egy rakáson én már régen nem láttam. Pl. nem messze tőlem volt egy srác, aki tök úgy nézett ki mint Varg Vikernes fiatalkorában, csak… najó, ANNYIRA azért nem, de… nem volt rossz, na X). A létező összes korosztály képviseltette magát: voltak 50 év körüli ősrockerek, akik feltehetően az első album óta Maiden-rajongók, hátrébb meg egy apukát láttam aki a kb. három éves kislányát tartotta a nyakában… nem tudom ő mennyit fogott fel a történtekből, mindenesetre így kell a gyereket jóra nevelni! J Közben be lettem mutatva Zsolti összes létező fórumos ismerősének, kivéve akiket már ismertem régebb óta… voltunk úgy 8-an abban a társaságban. Én meg megnyugodtam hogy ők ugyanúgy nem tudnak néhány szöveget (pl. Moonchild) mint én. Néhányan már akkor elkezdték skandálni hogy „Maiden, Maiden!” meg tapsoltak is hozzá. Ahogy közeledett a 8 óra, ebből lett „-Ria, -ria, Iron Maiden!” meg mindenféle más agymenés, amit csak el lehet képzelni. Aztán volt egy srác aki körbejárt és mindenkit próbált tájékoztatni hogy Bruce Dickinsonnak nemrég volt szülinapja, úgyhogy a Fear of the Dark után Happy Birthday-t éneklünk neki. Én ezt iszonyú aranyosnak találtam, amíg fel nem világosítottak hogy ez már a negyedik koncert amin ezt előadják… nembaj, akkor is jó ötlet szerintem. A várakozásból nagyjából ennyi maradt meg bennem. 7 körül felhúzták Lauren plakátját (ő volt az előzenekar). Akkor néhányan azt kezdték kiabálni hogy „Lauren, Lauren”, míg mások (és én velük értettem egyet) meg azt hogy „We want Maiden!” A kivetítőről megtudtuk hogy háromnegyed helyett 8-kor kezdődik Lauren, és fél 10 helyett 9-kor Maiden. Addigra mindenki aki addig a földön fetrengett felállt, és akkor vettük észre hogy milyen iszonyú nagy tömeg van ott. Az emberek teljesen belelkesültek, üvöltöttek a kamerákba, iszonyú jó volt a hangulat már akkor! Egy csaj nem messze tőlem felült a pasija nyakába, és egy piros Maidenes-Eddies zászlóval tüzelte tovább a közönséget. Lauren késett kicsit, újabb versikék születtek az elmés magyarok által („Harris, Harris gyere ki, vár a tömeg ideki”… elég kezdetleges de mindenki nevetett rajta aki hallotta).

Koncert

És aztán, VÉGRE megjelent Lauren. És szó szerint mindenki megőrült. Én meg… „Mi a szar van már? Ez csak Lauren! Mi lesz itt Maiden alatt, te jó ég…” A csaj kb. 4 számot játszott, amik ha nincsenek az átvezető szövegek, totál összefolytak volna. A gitár meg dobjáték megmentette az előadást, bár azért Lauren sem volt annyira rossz… csak kicsit furán hatott amikor ilyeneket mondott hogy „Örültök hogy láthattok?” Mintha bárki is miatta ment volna oda… a hangjáról nem mondok semmit, ebben a kérdésben sajnos nincs jogom ítélkezni (értsd: az én hangommal összehasonlítva minden jó). Viszont a basszusgitáros iszonyat nagy volt. Úgy élvezte, mintha ez lenne az évszázad koncertje, és ő tényleg jól is játszott. Fotót nem tudtam készíteni, mert már akkor elkezdődött a nyomulás… befurakodott mellénk négy 50 év körüli barom, meg a másik oldalról is toltak össze. Másodpercek alatt harmadikból a tizedik sorba kerültem. Kicsit sem voltam ideges. Ezek miért akarják elrontani az első Maiden-koncertemet??? (volt aki azzal a szöveggel nyomakodott, hogy ő riporter, engedjük be. Azóta sem tudom kamuzott e vagy nem, mindenesetre elég elszántan próbálta magát megértetni a külföldiekkel is) Akkor még azt hittem sikerül nekik. Mindenesetre én is toltam mindenkit akit csak értem, abban a helyzetben az tűnt a legértelmesebb húzásnak. Na és akkor… elkezdődött Churchill beszéde, amiből most sem értettem egy szót se. Egy srác mellettem tökéletesen kifejezte az érzéseimet azzal, amit azelőtt mondott mielőtt bejöttek volna a srácok a színpadra: „Hihetetlen… Iron Maiden-koncerten vagyok.” De ezt ilyen áhítattal suttogva. Hát igen, én is így éreztem. A következő percek kicsit összefolynak. Azt tudom hogy egyszer csak megjelentek Bruce-ék a színpadon, elkezdődött az Aces High, és én még pont láttam Steve arcát, mielőtt elszabadult a pokol. Akkor döntöttem el, hogy najó, inkább semmit ne lássak a színpadból, de meghalni nem akarok. Mert az tényleg olyan volt. Minden irányból emberek, egy könyök a gerincedben, egy a tarkódban, egy a gégédnél. Levegőt alig kaptam. Bevallom, bepánikoltam. Emlékszem, valaki ezt mondta: „Baszki, aki ennyire részeg az egyáltalán minek jár koncertre, úgysem fog emlékezni semmire.” Más azt ordította: „Basszátok meg ez most mire jó??!” Ismét csak az én gondolataim valaki más szájából. Elindultam kifelé nyomakodni, de hiába könyörögtem meg mutogattam hogy engedjenek ki, senki nem reagált. A szemüvegemet majdnem leverték, még időben sikerült leszednem a fejemről és a kezemben vittem tovább. Kijjebb persze minden oké volt, csak az első 10-20 sorban uralkodott az a fajta őrület. Találtam egy helyet, páran talán még félre is húzódtak hogy odaengedjenek. Így sikerült teljesen lemaradnom az Aces High-ról (bár amúgy se vagyok oda érte, szóval nem nagy baj) meg Bruce első dumájáról is. Viszont a következő már a 2 Minutes to Midnight volt, és addigra már külön örültem hogy jó távol kerültem minden ismerőstől, mert így zavartalanul tombolhattam. Elmúlt a pánik, maradt a színtiszta boldogság. A színpadból lábujjhegyen se láttam semmit, de jó volt a kivetítő is. Aztán jött Revelations, amit annyira imádok, és ahol már végig együtt énekeltem Bruce-cal. Asszem nem csak én, de abban a hangzavarban úgyse hallatszott belőlem semmi, meg különben is… ki nem szarja le? Nem fogom vissza magam csak azért, mert kb. 60.000-en látnak. Höh. Szóval Revelations, aztán megjelent Bruce a piros katonai ruciban, meg a háttér is váltott és már mindenki üvöltötte is: TROOPER! És igen. Összevissza pattogtam meg headbangeltem mert annyira istenien éreztem magam! Mostmár tényleg értem, miért mondják hogy élőben egészen más mint DVD-ről nézve, vagy YouTube-on. Mert élőben egyszerűen érzed a zenét. Ott lüktetett az a hatalmas tömeg, és már abszolút nem zavart az a néhány ember aki nekem jött, csak nevettem és ugráltam mint egy hülye… Akkor kezdtem odafigyelni Bruce összekötő szövegeire. Bár nem mindig értettem pontosan amit mond, de a lényeg átjött. Most az MTV-ről meg a valóságshow-król magyarázott. Meg hogy a Maiden már több mint 30 éves, és ebből vezette le valahogy a Wasted Years-t. Merthogy az volt a következő. Itt elég rossz volt a hangzás, de végülis a szöveg a fejemben ment, szóval… odaképzeltem az éneket is. Valahogy éreztem mi jön utána, de mégis leírhatatlan ami akkor történt a közönséggel amikor felhangzott az ezerszer is hallott, de megunhatatlan intro: „Woe to you, oh Earth and Sea…” Mindenki viszonylag csöndben, aztán „… it’s number is six hundred and sixty-six…” Hatalmas üvöltés. Később a „six six six”-részeket mindig énekelte a közönség is. Mint akik összebeszéltek. Pedig ez csak a közös zene imádata. Még jó hogy megjegyeztem a sorrendet, így mindent teljesen pontosan le tudok írni. Kivéve néhány semmihez nem kapcsolható Bruce-szöveget… pl. amikor arról magyarázott hogy „Itt mindenkinek heavy metal dobog a szívében, most mindenki ugyanazt érzi. De ez nem a zene miatt van. Hanem mert ti MAGYAROK VAGYTOK!” Óriási. Meg ugye a „Scream for me Budapest, Scream for me Hungary!” sorozatos felszólításai. És mindenki parancsszóra ordít. Megint csak azt tudom mondani: óriási. Na de tovább. Erre viszont pontosan emlékszem hogy Bruce mondta: „One… two… three…” És erre mindenki: CAN I PLAY WITH MADNESS!!! Azaz. Az bizony. Amúgyis imádom ezt a számot, na de élőben. Most ordítani van kedvem, de nem teszem. Közben tudatosult bennem, hogy már a hetedik számnál tartunk. Mivel ismertem a setlistet, tudtam hogy már nincs sok. De iszonyatosan rövidnek tűnt. Főleg annak fényében, hogy 5 órán keresztül egy helyben ácsorogva vártam rájuk (és ez csak én vagyok. Pár fórumos reggel 10 óta ott volt). A nyolcadik számnál változik a háttér. Egy hajóroncs. És Bruce megjelenik egy ilyen földig érő, fekete lepelben. Rime of the Ancient Mariner. Még mindig azt mondom, nem valami jó koncertnóta, na de maga a szám… és iszonyú hangulatosan adták elő. Főleg az a pár perc a közepén, amikor szinte csönd van, csak mindenféle recsegés meg ilyesmi hallatszik… egészen más ezt ott hallgatni mint este az ágyban fekve, csak ennyit mondhatok. A legötletesebb az volt amikor a vége felé van az a rész hogy „Then down in falls come the rain”, akkor a színpad elejéből ilye hatalmas vízsugarak lőttek ki… akkor mondjuk szívesen álltam volna újra elöl. Egyébként ugyanez volt korábban tűzcsóvával is, csak már nem emlékszem melyik szám alatt… talán Number, de nem biztos. Iszonyú jól nézett ki! A szám után visszatért az egyiptomi háttér, mindenki tudta hogy Powerslave jön. Kezdett fájni a lábam a folytonos rugózástól meg ugrálástól. Bruce valami hihetetlen maszkban került elő, ami nem tudom mitől volt egyiptomi… nekem inkább indiánnak tűnt. Heaven Can Wait volt a tizedik. A pár mázlista fölmehetett a színpadra kb 10 másodperc erejéig. De a maradék tömeg is ugyanúgy ÓoÓo-zott mint ők, sőt, még nagyobb lendülettel. Vagy egy percig. Szédületes volt. Elsöprő. Következő szintén egy személyes kedvencem, Run to the Hills. Minden egyes szavát együtt énekeltem Bruce-cal. A refrénnél iszonyatos nagy tombolás. Na de ami UTÁNA jött. Ki lehet találni. Amire tulajdonképpen mindenki a legjobban várt. Fear of the Dark. Az egyik legcsodálatosabb Maiden-szám, ami valaha született. Mind a lassú, mind a gyors részek egyaránt fergeteges hatást gyakoroltak a tömegre. Na meg a refrénnek az a „pattogós” verziója. Azt hiszem, ezentúl nem tudom majd ezt a számot méter széles vigyor nélkül hallgatni. Mert annyira bennem van a koncerthangulat! A ráadások előtti utolsó szám következett. Maga az Iron Maiden. Lemezen nem szeretem hallgatni, mert annyira erőtlennek hangzik így mai szemmel. Na de ott. Anyám. Ennyi. Kész voltam. Főleg amikor megjelent a 3 méter magas Eddie múmia a színpadon. Szétnyílt a háttér, és egyszercsak ott volt ő maga, Eddie, mindenki kedvence, csak hogy nyomatékosítsa a szám refrénjét: „Az Iron Maiden utolér, nem számít hol vagy.” Hát mit mondjak… hülye lennék menekülni előle. Azán Eddie visszahúzódott, a fiúk mégegyszer elnyomták a refrént, majd leálltak. Mi meg vártunk. Pár srác ott mellettem elindult kifelé, mondván úgyse lesz már semmi. Én meg megijedtem, hogy esetleg tényleg nem. De hát nem hagyhatnak itt engem a két kedvencem nélkül! Egyszerűen nem tehetik meg! Valaki mellettem roppant elmésen megjegyezte: még tuti lesz valami, hiszen a No More Lies-t még nem is játszották. Pff… nem akartam felvilágosítni. Ember, a No More Lies 2003-as szám. Ez a turné pedig direkt a klasszikus időszakra koncentrál, azaz 89-cel bezárólag játszanak dalokat (kössetek belém hogy a Fear of the Dark ’92-es. Tudom. De hát azt lehetetlenség kihagyni!) Végre valahára Bruce beszélni kezdett. Elmondta, hogy ez volt eddig a legnagyobb és legjobb magyarországi koncertjük, és hogy egy éve múlva újra jönnek! Gyakorlatilag megígérte. Szóval most majd be is tartatjuk azt az ígéretet ;) Aztán bemutatta a banda tagjait. Éljenzés, éljenzés, taps, még nagyobb éljenzés. Csomóan odavoltak Nickoért. Én mondjuk mindenkinek ugyanannyira tapsoltam, talán csak Steve-nek egy ici-picit jobban, végülis mégiscsak ő az egyetlen megmaradt alapítótag (hiába bántóan nagy az arca néha…). Meg voltak ilyen hülyeségek, hogy valami csaj fölállt a fiúja vállára és Bruce mondta hogy szerinte ezzel indulhatna is az olimpián, meg hogy „Úristen, elkapta három izmos magyar srác!” és eltakarta a szemét :D Annyira vicces a pasi! Amikor olyanokat csinál hogy „És akkor most a magyar módszer!” és elhúzza az ujját jobbról balra a tömeg felett, és mindenki hullámban dobja fel a kezét… felejthetetlen. Ja meg csupán mellesleg bejelentette hogy jövőre új studio album. Hehe. Nem mintha nem tudtam volna már róla de, egy újabb ok az ordításra, nemde? Hát megtettük. Na és akkor beindult a ráadás, Moonchilddal az élen. Amit én nem szeretek, de Zsolti azt mondta, élőben majd megszeretem. Hát… nem jött be. Sajnálom. De azért végigtomboltam ezt is, már csak tiszteletből is. Közben már nem bírtam magammal, mert így a végére maradt az a bizonyos két kedvenc. Először The Clairvoyant. Másodszor is kijött Eddie, ezúttal a Somewhere In Time-os cyborg formában. Tudtam, ezek az utolsó pillanataim a tombolásra. Hát üvöltöttem teljes erőmből: There’s a time to live and a time to die… Ahogy csak a torkomon kifért. Arról ne is beszéljünk ami a Hallowed Be Thy Name alatt volt ott. Mindenki megérezhette, hogy most egy évig nem lesz ilyen lehetőségünk. Hát ki kellett valahogy fejezni a boldogságot… én meg próbáltam legalább egy pillantást vetni a színpadra. Ágaskodtam, ahogy csak bírtam, el is kaptam Janick haját egy villanásig… ennyi járt nekem is, bár igazából a kivetítő is teljesen megfelelt. És ennyi, vége lett az utolsó ráadás számnak is, még egy utolsó hatalmas taps (ami egyébként minden szám után külön is megtörtént), és mindenki megindult kifelé. A hangszóróból meg elindult hogy „Always look on the bright side of life’, mintha abban a helyzetben tudtam volna másképp tenni!

Utána

Zsolti írt egy sms-t, hogy minden oké e. Visszaírtam hogy „Persze!”, gondoltam még nem magyarázkodom (egyébként a show közben is hívott egyszer hogy megvagyok e. Tök jófej hogy aggódott). Inkább nyomakodtam az árral szemben, megkeresni a többieket. Zsolti nagyjából ugyanott maradt (bár nem végig, a hetedik szám közben ő is kénytelen volt hátrább állni), a többiek meg elszóródtak minden irányba. Mátét találtuk meg először. Vettünk 5 üveg Ice Tea-t (nekem Ice Tea ennyire jól még nem esett mint akkor), aztán összeszedtük a többieket és elmentünk az „afterparty-ra”, a Rock Randevú sátorhoz. Ez annyiból állt hogy mindenki leült a földre, és ott döglött. Hihetetlen volt belegondolni, hogy addigra már 8 órája álltam folyamatosan! Közben az ottani hangszóróból is metal szólt, csak fokozva a jókedvemet (arra konkrétan emlékszem hogy amikor odaértünk akkor éppen a Hammerfallos Legacy of Kings ment). Aztán mindenki szépen hazaszállingózott. Mi olyan negyed 2-kor jöttünk el Mátéékkal. Addigra már iszonyúan fájt a fejem, negyed 4-ig nem is aludtam, akkor nem bírtam tovább, muszáj volt Aspirint bevennem. Ehhez képest ma 9-kor keltem. Hmm… izgalmas lesz a mai este is, az már biztos! (Szóval… így játszódott le életem első koncertje. Mondhatni tökéletes volt. Mostantól csak ez lesz a mérce. Csak azt sajnálom hogy fotózni nem tudtam. Remélem Helloween-on majd kultúráltabb lesz a tömeg és hagynak elöl maradni. Mert hogy ott nem akarok semmiről sem lemaradni, az is tuti.)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés